Látlak.
Észrevettelek. Mert nagyon éber vagyok. Tudtam, hol kell lennem, és te is tudtad, hol kell lenned. És megláttalak. És te is megláttál engem.
Falak nélkül.
Teljes elfogadás. Kristálytiszta szeretettel a falad mögé láttam és előttem sincs szűrő. Pontosan olyannak látlak, amilyen vagy. Mert megengeded nekem. És én is megengedem Neked. Leengeded a falat magad előtt. Leengedem a falat magam előtt – és tessék: itt állok előtted sebezhető valómban. Nincsenek titkaim, engem látsz, nem mást. És te is ott állsz előttem sebezhető valódban. Nincsenek titkaid, téged látlak, nem mást.
Végre.
Megvagy. Megvan, amit kerestem. Pedig nem is tudom, mit kerestem. De amikor megláttalak, tudtam, hogy megvan. És most megvan, és mégsem tudom pontosan, hogy mi az. De végre megvan!
Nem vagyok egyedül.
Tudom, hogy megértesz. Teljes elfogadás. Előtted nyitva lehetek. Közös a sorsunk. Egyre gondolunk. Megnyugtat ennek a tudata. Szeretlek.
Mintha ezer éve.
Mert nem most találkozunk először. Ez egészen biztos. Már találkoztunk, csak akkor még nem volt egymásra ekkora szükségünk. És most megint találkoztunk, és mintha minden múltbeli találkozásunk hirtelen kivirágzana.
Elhiszem.
Igen, ez a valóság. Nem álom. Nem feltételezés és nem próba. Ez már a színtiszta valóság, és ez tényleg van, itt és most, velünk történik. És elhiszem. És bennem is hisznek. Valaki hisz bennem!
Adhatok.
Van egy olyan ember, akit úgy szerethetek, ahogy tudok. Nem, nem azt mondom, hogy végre van, aki szeret. Hanem ezt: végre van valaki, akit úgy szerethetek, ahogy én tudok szeretni. És én is olyan vagyok ennek az embernek, akit ő úgy tud szeretni, ahogy csak szeretni képes.
Végtelen.
Mostantól mindig. Félegyenes. Ami eddig volt, az volt, és tudom, hogy most valami olyan pillanat van, ami után mindig másképp lesz. Mostantól örökké.
Rajz: Király Csilla és VR, 2019.
