Igen, nekem is beszólnak!
Hallgatnád? Klikk ide a Podcasthoz! >>
Mindig mosolygok, amikor ezt hallom. Mert tudod, az „ingyenélő” nem egy tény, hanem egy BESZÓLÁS. Egy kényelmetlen érzés megfogalmazása, amit valaki akkor érez, amikor lát egy embert, aki nem úgy él, ahogy „kellene” – mégis él. Mégis működik. Mégis boldog.
Aki szerint én ingyenélő vagyok, annak valójában csak nem fér a fejébe, hogy lehet úgy is élni, hogy nem gyűlölöd a hétfőt.
Hogy igenis lehet szeretni, amit csinálsz.
Hogy lehet dolgozni úgy, hogy közben nem szenvedsz, hanem áramlasz.
Mert valahol, mélyen, sokan abban nőttek fel, hogy a munka = kényszer. Én is így voltam.
A munka az, amit muszáj.
Amit ki kell bírni, hogy utána majd jöhessen a „megérdemelt” élet.
És amikor valaki azt látja, hogy te már a munka közben is élsz, az zavarba ejtő.
Mert ha te szereted, amit csinálsz, akkor az ő szenvedése feleslegesnek tűnik.
És ezt nehéz elviselni.
Így lesz a „jó neki, ő ingyenélő” címke egy önvédelem.
Mert akkor nem kell elgondolkodni:
„Mi van, ha én is csinálhatnék valamit, amit szeretek? Mi van, ha az nem is lustaság, hanem bátorság?”
Látod, az „ingyenélő” nem az, aki nem dolgozik.
Hanem az, aki nem illik bele a félelemből épített rendszerbe.
Az, aki nem a munkáért él, hanem az életért dolgozik. Főleg mások életéért.
Aki nem cseréli el a napjait pénzre, hanem értelmet kovácsol belőlük.
És persze, nem mindenki érti ezt.
De nem is kell, hogy mindenki értse.
Szóval ha legközelebb valaki azt mondja, hogy ingyenélő vagy, csak mosolyogj, és gondolatban köszönd meg neki:
Akaratlanul is elismerte, hogy olyasmit mertél tenni, amit ő nem mert.
Gratulálok!
És éljünk ingyen, boldogan!
VR ❤️🔟
