Beszélgetünk egy kincsemmel ma. Szép a reggel, jó találkozni.
Feljön a téma: „ki hiányzik neked”? Jönnek a válaszok is. Nem osztom itt meg a részleteket.
És szokás szerint közösen kitaláljuk, hogy milyen legyen a mai közös alkotásunk.
Kicsi vagy nagy?
Szép vagy csúnya?
Egyszerű vagy összetett?
Rengeteg kis szempont, érdekes tanulsággal – élőben elmondom!
A lényeg a lényeg, ami a fejemben jár:
Mit szeretnénk a hiány helyett?
És meg is van a válasz. Örömet.
Ha azt írom valakinek, akit szeretek, hogy „nagyon hiányzol”, az nem túl pozitív. A hiány nem pozitív érzés. És ráadásul, ha búcsúzáskor ezt mondom: „hiányozni fogsz”, akkor mintha a felelősséget is átruháznám arra, aki majd hiányzik. Mintha legalábbis a hiányzás egy cselekvés lenne. Pedig a hiányzás csak egy passzív nyafogás. Mi lehet a megoldás?
Az öröm.
Mert nem akartuk a mai közös művűnkre ezt írni: „Hiányzol”. Ez jött: „Mindig örülök, ha találkozunk!” Ez nagyon tetszett – egy darabig. Amikor is rájöttünk, hogy ebben van egy „ha”, azaz egy feltétel. Feleslegesen, hiszen ha szeretünk valakit, annak akkor is örülünk, ha éppen nem találkozunk. Szóval a teljes átfordulás hiányból örömbe így született meg végül:
„Mindig örülök neked!”
Ebben minden benne van. Így már kezdhetjük is az alkotást – lovakkal, szívekkel. És végtelen varázslatban.
A végén jobb lett, mint a Gyémántbogaram gondolta. Ahogy ez lenni szokott.
„Ezt nem vártam volna magamtól” – és ezzel megérkezett a nap egyik csodapillanata. Az alkotásból képeslapok készültek, melyeket elküldhet annak, aki hiányzik akinek mindig örül.
Köszönöm, hogy átélhettem.
Mindig örülök Neked!
Robi
