14-15 éves koromban két év alatt 10x műtötték a lábkörmöm. Oké, többen kérdezték, tudom… nem azért mondom, mert ez a lényeg.
Nem tudtam tesizni, felmentésem volt. Volt, hogy járni is nehéz volt a nagy buci kötéssel. Tudod, modern sztk orvostechnológia, kilencvenes évek.
Megmutattam a felmentést, a tanár úr flegmán elvette, majd közölte, hogy lábam még van egy másik, meg két karom is, tehát csináljam csak, nem lesz bajom.
Mivel nem voltam egy tornabajnok – most sem ebből élek -, nem tudtam például öt másodperc alatt felmászni a kötélre, pláne nem csak kézzel függeszkedve. Kaptam egy karót, de lehetőleg a többiek előtt kicikizve… És leszidva, hogy miattam telt el az egész óra, meg a hozzám hasonló bénák miatt. Elmaradt a jutalom foci… utált mindenki.
Amikor véletlenül összejött a dolog és volt jutalomfoci, annak is marhára örültem, mert ha egyet is rúgtam a labdába úgy, hogy elfelejtettem a lábujjam, egy héten belül új műtét volt a jutalma.
Nem volt fair.
Ahogyan manapság nagyon sok minden nem fair.
Többek közt az ilyen esetek miatt hittem magamról ezután cirka harminc éven át azt, hogy béna vagyok. Nem kezdtem el edzeni, mert nem nekem való. Pedig tíz évig, 5-15 éves koromig heti 2-3 úszásedzésem volt, szerettem, ment, jól ment. A tesiórán viszont nem volt annyi víz a pályán, nem úgy teljesítettem, mint a nagymenő srácok.
A végén a kettesért kellett szóban felelnem – igen, testnevelésből!
Mindezt miért írom le?
Mert annyian szenvednek ilyesmiktől. Érthetetlen, értelmetlen apró és nem apró traumák.
És nem, nem a pedagógusok szidásáról van itt szó. Hiszen magam is rengeteg remek tanítóval, tanárra találkozom a rendkívüli rajzórákon. És mindent megtesznek ők maguk is a gyerekek ilyesmi sebeinek gyógyításában.
A baj azzal van, hogy azért szidják egyesek a pedagógusokat, mert van olyan emlékük, mint az enyém. Amikor porba tiporták az önbecsülésüket és ahelyett, hogy tisztelettel fordultak volna feléjük, nyűgként kezelték őket és nem felejtették ezt hangoztatni sem mások előtt.
Bizony sosem lehet tudni, hol, mikor jelenik meg felnőttként egy gyermekkorban fel nem dolgozott trauma. Mert ott rejtőzik, bújkál, és a legváratlanabb pillanatban kerül felszínre. Ilyenkor hirtelen magunk sem tudjuk miért, de behúzzuk a féket, elbátortalanodunk, lefagyunk, netán pánikba esünk.
És amikor rávilágít valaki a miértre, akkor válik ez igazán ijesztővé:
Vajon hogyan védhetjük meg MA a gyerekeinket ezektől?
Nos, szerintem sajnos száz százalékosan sehogy. Hiszen nem lehetünk velük mindig és mindenhol. És nem is oldhatjuk meg helyettük. De az kutya kötelességünk, hogy a bántásokat, igazságtalanságokat, lélektiprásokat nem hagyjuk annyiban és nem legyintünk rá, hogy mi is voltunk ebben a helyzetben. Pontosan ezek a közösen, de más idősíkban megélt helyzetek azok, melyek közelebb hoznak szülőt és gyermeket.
Ha a gyereked képes lesz a traumákat MOST feldolgozni, biztos lehetsz benne, hogy nem viszi át felnőttkorra. Sőt, felnőttként nem fogja az unokáidnak továbbadni. A gyerekek hatalmas megoldások. Tanuljunk tőlük, tiszteljük őket és ismerjük el: néha sokkal többet tudnak, mint mi. Sose írtam volna le ezt sem Nektek, ha nem találkozom annyi csodával, amennyivel.
Engedjük meg, hogy tanítsanak minket és tiszteljük bennük a mi mesterünket is!
Örömmel: VR 💫
