Felfedeztem egy kincset. Ragyogni kezdett.
A feladatot az osztályban mindig grafitceruzával kérem megoldani, ha csak nincs kimondottan szükség a színekre. Azt mondom el ilyenkor, hogy éppen elég kihívás lesz egy színnel követni az eseményeket. De.
De: aki szereti a nehezebb feladatokat, az készítheti színessel. Így sokkal jobban oda kell figyelni, és persze az eredményért megéri.
Szőke, csendes kislány, második osztály. Színessel rajzol. Ő az egyik – nincsenek sokan. Nagyon szépen dolgozik. És többet vállal, mint ami kötelező. Szuper ember. Már most. Sok felnőtt vehet példát róla. Mert sokan mi felnőttek gyakran meg akarjuk úszni a dolgokat ahelyett, hogy ha csak lehet, minél többet tanulhassunk.
Ő nem megúszós. Lelkes. Kíváncsi. Amit mindig is tanítok: legyetek kíváncsiak. Mert nem öregszetek meg hamar. Éppen hogy. Aki kíváncsi, örökké gyermek marad.
Vége az órának lassan.
Reményteli és ragyogó szemmel kérdezi tőlem ez a kislány:
„- Robi! Majd megkérdezed, hogy ki rajzolt színessel?”
Jaj, végem van néha, elhiheted!
Mert csodákat látok. Nem csoda, hogy féltik.
Édesanyja ezt írta nekem később:
„A legnagyobb félelmem vele kapcsolatban, hogy a világ elrontja őt, és a “kis” lelkét!”
Megnyugtató válasz:
Ő nagyon erős. És nagyon jó. Ha ragyog, akkor falak omlanak le. Minden rossz szándék megszelídül. Ami nem szelídül meg, azt megtanuljuk kezelni. És ha ez a kincs erős lesz – márpedig megerősítjük -, akkor éppenhogy ő fogja majd a többieket a jó irányba húzni. Bizony, ilyen egy igazi kincs.
Ragyogj!
Robi
