Annyi időt és energiát fordítunk arra, hogy kiderítsük: ki tehet valamiről.
Aztán megállapitjuk, ki a tettes és ki az áldozat. És hogy hogy lehetett volna másképp. Hogy mit rontottunk el.
És az áldozat megmentése vagy az áldozat hibáztatása? Manapság bármire is piszok könnyen rámondják, hogy ez bizony áldozathibáztatás. Pedig nem az. Senkit sem kellene hibáztatni. Mert a bűntudatkeltés kínos és lehúzó önvizsgálatot eredményez. Az ember elkezdi magában keresni a hibát, mert az önértékelése máris lent van, mélyen a föld alatt.
Aztán nekiállnak felmérni hivatalosan is, és addig mennek, amíg nem találnak tényleg hibát benne – legalábbis valami olyat, ami másnál már felmerült és azt is hibanak minősítették. És akkor azt mondják: kezelni kell. Az amúgy is a szabályok miatt lázadni képtelen, belülről feszülő embert újabb és újabb szabályok közé kényszerítik. Csoda, hogy nem működik!
Mitől fog működni?
Csakis attól, ha végre talál valaki olyat, aki megérti. Aki nem legyint, hogy neki könnyű és nem is hibáztatja, nem vár el újabb dolgokat és főleg nem mondja azt, hogy “tudom, min mész keresztül”. Mert nem. Nem tudja! Nem tudhatja. Érezheti, de nem tudhatja.
Olyan valaki kell, aki mellette van akkor is, ha épp mégsincs mellette.
Olyan valaki, aki visszaadja a reményt.
A remény nem attól tér vissza, hogy kimondjuk: „nincs bűnös”, hanem attól, hogy valaki nem hagyja egyedül a másikat. A jelenlét nem egy tanult terápia, nem elnevezett nagynevű módszer. A jelenlét figyelmet és időt jelent.
Mit jelent „mellette lenni”?
– Nem adsz azonnal tanácsot. Megkérdezed: Miben segít, ha most csak hallgatlak?
– Nem a hibákat számolod, hanem csak felméred a helyzetet: Mi az, ami túl sok, és mit lehet letenni ma?
– Nem a múltat boncolod végtelenségig, hanem a következő lépést keresed: egy telefon, egy pohár víz, tíz perc séta.
– Figyelsz a határokra: amit ígérsz, tartod; amit nem bírsz, nem ígéred.
– Kimondod a jót: Látom, hogy eddig is kibírtad. Ez erő.
– Csendet is adsz. Mert néha a csend a legnagyobb segítség.
A megoldás nem bűnös felkutatása és büntetése. Nem azt jelenti, hogy valaki „rossz”, hanem azt, hogy van választása a következő és mindegyik pillanatban. A „miért történt ez?” helyett jöhet a „hogyan tovább?”. Kisebb lépésekben, emberhez méltó módon.
És igen: a rendszerek, szabályok, eljárások: kellhetnek. De nem húzhatnak keresztbe annak, amit az emberi közelség már elkezdett. A nagykönyv szerint lehet kezelni, a szív szerint lehet kísérni. Az utóbbi gyakran megelőzi az előbbit.
Ha így állunk egymáshoz, csendben történik valami: nem kell többé bűnbak. Nem kell címke. Marad az ember. Nem hibátlan. Nem hibáztathatatlan. Hanem méltó önmagához. Mindig.
Senki sem hibás – és mégis mindannyian felelősek vagyunk egymás reményéért. Nem nagy gesztusokkal, hanem hétköznapi, kicsi állításokkal: itt vagyok, meghallgatlak, nem sietünk.
Legyél te az, aki nem ítél, hanem jelen van.
Aki nem „megold”, hanem mellé áll.
Aki nem kimondja a végszót, hanem ad még egy szeretetnyi jövőt.
Legyél Te is ilyen.
VR
