Nyafogásba ragasztó gyökereink – A szavak ereje

Egy népszerű oldalon belebotlottam egy tipikus „mindenkimegosztja” idézetbe. Szép dolog, hagyományt is ápol, hiszen Ady Endrétől származik az idézet:

„Nem tudjuk szeretni magunkat
és nem hisszük el, ha szeretnek.”

A fiatalok agyba-főbe osztják meg, teszik ki a falukra, sztoriba, mindenhova. Csak ha belegondolunk, ezek a nemes gondolatok olyan mértékben tartják vissza az embert, mintha ezer tonna húzna minket lefelé. És sajnos elkezd terjedni, mert hajh, beh nagy igazság vala. Nézd. Minden tiszteletem a magyar költészet iránt. Ady is nagy alakja irodalmunknak. De nem volt egy pozitív ember, ugye? Ez sem baj. Hiszen a művészet gyakran a negatívra hívja fel a figyelmet. És sok művész akkor alkot, ha ki kell fejezze mennyire fáj neki valami. Árnyék nélkül nincs fény, mondják.

A művészek ilyenek: ha fáj nekik az élet, megosztják ezt a Világgal. És ha értő befogadóra lelnek, örülnek. Ha nem, akkor kevésbé. Akkor lesznek meg nem értett művészek. És ha két meg nem értett művész találkozik, alighanem megértik majd egymást. Pontosan így: ha találkozunk egy ilyen, a mi nyűgünket tökéletesen leíró gondolattal, úgy érezzük:

Nem vagyunk egyedül.

Igen ám, de közben egy ilyen „nem tudjuk szeretni magunkat” gondolat képtelenség, hogy megoldást hozzon a helyzetünkre. Hiszen éppenhogy beragaszt abba, amiről szól. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy miben, mivel nem vagy egyedül!

Akkor sem vagy egyedül, ha előre nézel és a megoldást keresed.
Akkor sem vagy egyedül, ha nem állsz be a nyafogók közé és nem készteted nyafogásra azt, aki már majdnem ki tudott lépni a szenvedők klubjának ragacsos mázából.
Akkor sem vagy egyedül, ha olyan társakra találsz, akik szintén magányosak, de Rád találnak.

És ami itt a legnagyobbat üt: a szavak ereje:

Igen, van erejük. És amit mondunk, gyakran válik valósággá, önbeteljesítő jóslattá. Igazzá válnak a szavaink. És ha még le is írjuk őket, akkor százszoros eséllyel történik ez. Felelősek vagyunk a szavainkért. Főleg akkor, ha sokakhoz jut el. Az iskolai óráimon gyakori feladat ez a kérdés:

„Ha mondhatnál egy mondatot, ami minden egyes emberhez eljut a Világon, mi lenne az a mondat? Mit üzennél, ha tudod, hogy mindenki, de mindenki el fogja olvasni?”

Te mit üzennél?
Ugye nem azt, hogy „Nem tudjuk szeretni magunkat?”
Ugye nem azt, hogy „Ez a világ romlott?”
Ugye nem azt, hogy „Ez az én sorsom, béna vagyok.”

Ugye képes lennél valami olyat üzenni, ami előrevisz és megoldást is hordoz, nem csupán beragaszt egy dagonyába, aminek még örülünk is, mert nem egyedül ragadtunk bele, hanem még többek vergődnek benne és másoknak is rossz?

Művészek! Igen, Te is. Mert mindenkiben van művész! Szóval, Művészek:

Tessék észrevenni, hogy amit alkottok, hatalmas erővel bír. És Ti döntitek el, mit üzentek a Világnak. Mert a Világ látni fogja. És Ti döntitek el, hogy mit lásson a Világ.

Akik pedig sokakhoz eljutnak, szintén felelősek azért, hogy mit tesznek az emberek szeme elé, és milyen gondolatok terjednek futótűzként. Különösen akkor, ha fiatalokról van szó. A mostani óriásplakátokról szót sem szeretnék ejteni. Ott is valaki eldöntötte, mit terjeszt. Az emberek viszont így nem tudják eldönteni, mit néznek, mert odateszik a trágyát az orruk elé. Erről ennyit. Térjünk vissza Adyhoz, fordítok egyet:

„Tudod szeretni magad.
És bátran elhiheted, hogy szeretnek.”

Köszönöm a figyelmet.

VR

Ajánlott olvasmány: Psszt! Csoda vagy!

Share:

Vélemény, hozzászólás?