Évekig húztam, vacilláltam, inogtam, véleményeket kértem. Hogy majd biztos más oldja meg. De az ilyesmit olyan lehetetlen másokkal “megoldatni”, mint egy őszi legyet úszni tanítani.
Gépész voltam… és hirtelen semmi sem lettem. Vagyis valami-valaki biztos. Az iskolában több tanárom is mondta, hogy nem lesz belőlem senki. Apámnak is mondták ezt rólam. És gépész lettem. Évtizedekig mozogtam egy olyan pályán, ami bár működött, mégsem az utam volt. Sorra jöttek a jelek, de nemigen hallgattam rájuk. De, ahogy mindenben, egyszer elérkezett a határ. Még akkor is töprengtem, hogy mi legyen: maradjak gépész, vagy hallgassak a szívemre? Könnyű ez kívülről. De belülről irtó nehéz.
Sokan mondták, hogy ez marhaság. Még a döntés után is. És igen, voltak és vannak nehézségek. De ha ezt a döntést nem hozom meg akkor, tizenegy éve, akkor most nem ismerhetnélek titeket. És nem jövök rá alighanem soha, hogy a mindenit, hiszen eddig is ezt csináltam, amit most. Csak nem vettem észre.
Döntsetek bátran. Várakozni, filozofálni ritkán hoz nagy változást. És a nagy változások visznek igazán előre!
10
