A fagyizó előtt megyek el éppen – trendi instagyanús lányok mobillal pózolnak. De közben:
– Akkor ezt mondjam?
– Ne már! Miiit?
– Jó. Akkor bemegyek. Köszönök. Szia? Vagy mi?
– Szerintem jó napot vagy… délután? Mit kell mondani délután?
– Mindegy bemegyek és mutatom, hogy izé a tölcsér stb? Menjél te!
– Dehogyis, h.lye vagy? Neked kell nem?
– De tök ciki, hogy menjek be?
– Hát hogy eltört és akkor hogy ne folyjon, kell egy tölcsér…
– Kidobom.
– Ne már h.lye vagy ne dobjad menjél már!
– De szia vagy hogy?
Eltört a tölcsér a tiktokposzt közben. És nem mert bemenni kérni egy újat. Sőt. Négyen kellenek, hogy összerakjanak egy mondatot, amit nem is kell összerakni. Hogy oda merjenek menni a náluk talán öt évvel idősebb csajhoz kérni egy tölcsért.
Nem az ő hibájuk. Hanem azoké, akik nem veszik ki a kezükből ezt a szrt, és ők meg nem léteznek a valódi világban emiatt. Diéta. Nem fagyi. Hanem mobil.
Jaj, de akkor megsértődik. Jaj de akkor nem beszél majd velem.
Miért, így beszél?
Van egy határ. És túllépte az, aki a kütyüzést profin nyomja, de nem mer bemenni a fagyizóba.
Nem az ő hibájuk. Bírom őket, viccesek voltak.
És amikor odamentem hozzájuk, mosolyogtak. A valódi világban. Nem emojival. Igazán. Mert ezt mondtam, miután bementem és kértem nekik egy tölcsért:
“Sziasztok. Azt hiszem ezt keresitek. Bocsánat, hogy eddig tartott. De nem tudtam, tegezzelek titeket vagy magázzalak. És hogy idegeneknek adhat-e az ember tölcsért. Meg hogy mit mondjak. Meg olyan ciki. De tessék, itt van. Csak annyit kérek, hogy tegyétek el a telefonokat és beszélgessetek. Gyakoroljatok. Hátha megint tölcsérhiba lesz. Én most megírom ezt a posztot. A kütyümön. De aztán elteszem és kész. Oké?”
Mosolyogtak. És a tölcsér boldogan roppant.
Vámos Robi
