Kincsre leltél? Ne félj, hogy eltűnik!

Mitől fél az, aki bátorságot ad mindenkinek?

“Rengeteg embernek adsz erőt, Robi. Téged mi tölt fel?” – kapom meg gyakran a kérdést. Nos, a válasz egyszerű. Olyannak adok, aki nem elszívja az energiám, hanem olyannak, aki nekem is ad. És nem azért, hogy kapjak.

Versenyt adni. Erről a szívmelengető jelenségről már írtam ebben a könyvben. Ez az, amikor adunk valakinek, és egyszer csak ő lep meg minket. Aztán úgy érezzük, hogy mi jövünk. Ez olyan gyönyörű! És egyre gyakrabban történik meg. Amikor találkozom egy igazi csodalénnyel, aki önzetlen, végtelen jó és végtelen kedves. Általában nem hisz eléggé magában, mert megnyirbálták a lelkét némely érdekes emberek… de ragyog belül nagyon.

Azonnal észreveszem őket. Azonnal, egyetlen másodperc alatt. Ha belépek egy osztályba, világítanak. Akárhol is bújkálnak, látom őket. Ez valakinek ijesztő, valakinek csodás. Én nem félek. Nem ettől félek. Ezek a csodalények akárhol lehetnek. A múltkor a függöny mögött bújkált egy. Megláttam. Ragyogott. De nem hitte el eléggé még, hogy mennyire fontos ember. Idő kell hozzá. És itt jön, amitől félek. Vagyis… féltem. Ma vagyok negyvennégy éves. Talán sok, talán kevés, talán pont jó. De van pár kincsem. Közel ezer már. De nem volt elég, hogy rájöjjek. És éppen tegnap jöttem rá a megfejtésre, amit most továbbadok Neked:

Tudod, mitől fél az, aki bátorságot ad mindenkinek? Nagyon durva volt, amikor ezt felismertem. Ez az adok-kapok dolog brutális módon működik mostanában. Minél inkább nyílok én is, annál jobban nyílnak mások. De a helyzet az, hogy a mai világban egyáltalán nem megszokott dolog az, hogy valaki ennyire figyel valakire. Furcsa. Van, amikor ijesztő. És van, amikor le is blokkol az ember. Nem tudja befogadni, ha sokat kap egyszerre, miközben évek óta csalódások érik. Csalódások érik a kincseket, a csodalényeket, a Gyémántbogarakat. De észrveszem őket és lassan visszaépül a bizalmuk. Lassan. De nem ettől félek, hogy valaki jön és sokat ad nekem és az ijesztő.

Sok vagyok?

Néha megkérdem. Mert tudom, hogy nem mindennap történik olyasmi, hogy kapunk egy kártyát azzal a felirattal, hogy “Hatalmas KINCS vagy. Végtelen ajándék!” Bizony ez hirtelen át sem megy a szűrőn. Kételkedés jön. Kérdések. Miért kaptam én ezt? Miért pont én kaptam? Másnak is ad? Vajon mindenkinek ilyeneket osztogat? Ezt komolyan gondolja?
Nem osztogat mindenkinek. De ha kincset fedezek fel, akkor egyre kevésbé fogom vissza magam. Mert mindig azt bánjuk meg, amit nem tettünk meg. Mert az idő elmúlik és a távolság újra megnő. Tudod milyen érzés kétszáz kilométerre itthonról felfedezni egy kincset és utána beülni az autóba és félúton, százharminccal távolodva tőle arra gondolni: “oda kellett volna adnom neki azt a kártyát”?

És akkor megjelenik a félelem, amitől eddig féltem, de már nem. Vagyis, ne túlozzunk: egyre kevésbé. Jön, és rámtelepszik. Mint egy sötét füstgomolyag, ami nem engedi látni a jót. Kicsit dementoros is. (Robi, te nem vagy mentor, ugye? De, mentor, Haha – bocsi.) Szóval akkor ez nem vicces. Mert felfedeztem Valakit, aki ott bújkált ki tudja mióta. És ezek szerint kellett ennyi év, hogy kiérdemeljem, hogy találkozom vele. Pedig általában majdnem nem jön össze. Elmarad a program. Beteg lesz. Tévedésből került a résztvevők listájára… És mégis ott van, minden akadály megszűnik ilyenkor. És azonnal észrveszem. Adom, ami a csövön kifér, de óvatosan. Nehogy sok legyek. Hopp. Megvan. Ettől félek. Egyre kevésbé.

Olvastam egy könyvet, állítólag egész jó: Bátran lehetsz fura! a címe. És akkor bevallok valamit. Már az első könyvemnél rájöttem, hogy bizony magamnak is írtam. Mert a legnagyobb megfejtésekre akkor jöttem rá, amikor megírtam őket. Elkezdtem írni és ott volt a megoldás. Sokszor persze nem láttam. Mert a fától az erdőt nehéz néha meglátni. Szóval bátran lehetek fura? Tök fura, hogy egy idegen hirtelen nyit felénk, és szinte árad. Még furább, ha ez egy felnőtt, és akinek árad az egy gyerek. Nem szokványos. Csúnya bácsi, vigyázz, biztos akar valamit. Na ezt is évekig tartott elengedni. Mert aki így gondolkodik, lemarad a boldogságról. Mesterségesen korlátozza magát. Nem szokványos ennyit adni. De nagyon nehéz nem tenni, amit a szív diktál. És ha a túláradás miatt megijed és eltűnik, akkor is: adtam, amit adtam. Az már az övé. Az idő a többit megoldja. Ettől sem félek már. Látod, leírtam és már nem is félek tőle, hogy sok leszek. Csak annak lehetsz sok, aki nem bírja befogadni!

De akkor mi a legnagyobb félelmem?

Tegnap megnéztük az új Doctor Strange filmet. Jó. És betalált – a legvége főleg. Ez a mondat hangzik el: “Nézz szembe a félelmeiddel!” És akkor, amikor már vége volt a filmnek és felkapcsolták a fényeket, a betűk kúsztak felfelé a vásznon, elkezdtem leírni, ami jött. És rájöttem, hogy mitől félek.

Attól félek, hogy találok egy kincset és soha többet nem láthatom.

Libabőr. Nagyon az. Totál az. Több óra autózásra innen találok egy olyan csodát, aki egyszerűen megfoghatatlanul varázsol. És hazajövök, és nem látom többet. Eltűnik. Attól félek, hogy eltűnnek a csodák, akiket felfedezek. És egyre többen jönnek, egyre többet találok és egyre többek miatt félek, hogy ennyi volt, nincs tovább. De miért is félek? Attól, hogy nem tudok újra örülni neki? Hiszen örülni nem kerül semmibe, ahhoz utazni sem kell. Szegény Dzsoni azon kesereg a mesében, hogy hiányzik neki Árnika. Erre mondják neki, hogy inkább örülj neki! Igazuk van. Örülni szabadon lehet, bármikor. Na nem megy mindenkinek. Sőt. Aki más örömének tud örülni igazán, az ritka kincs. Olyan, akiket felfedezek. És nagyon tudok nekik örülni. De félek. Félek, hogy eltűnnek.

Átgondoltam a kincseimet, akik már sok éve az életemben vannak. Láttam, ahogy felnőtté váltak. És megmaradt a csoda. Támogattam őket, ha kérték. És nem tűntek el. Végtelen hálás vagyok nekik, amiért ilyen példák lettek az életemben. Hogy nem kell félnem, nem tűnnek el. Hiszen attól nem kell félnem, hogy elfelejtjük egymást. Én se őket, ők se engem. Akkor miért is kellene félni?

Az igazi dolgok örökké tartanak. Minden a bizalmon múlik. És itt rájöttem a megfejtésre, amit továbbadok Neked:

Amikor félek, hogy egy kincs eltűnik az életemből, valójában nem ő tűnik el, hanem mintha én nem hinnék benne. Nem hiszem, hogy megmarad. Magam teremtem a félelmet. És ha nem hiszek benne, akkor nem adok neki bizalmat. És a csodalények ezt bizony érzik. Ha pedig nem adok bizalmat, akkor ő sem ad bizalmat. Megáll az áramlás. A megoldás a bizalom és az öröm.

Örülj bátran! Az igazi kincs örök. Azt nem veszi el senki és semmi. És ezzel a könnyed ragyogás is létrejön. Semmi görcs, semmi “hol vagy”, semmi “hiányzol, rég találkoztunk”. Semmi negatív, hogy “biztos nem érdeklem már”. Ez nem függés, nem elvárás, hanem tiszta szeretet. Örülni a szeretetnek pedig egy egészen feltöltő élmény. És néha csak annyi kell, hogy kiülsz a levegőre, lehunyod a szemed és örülsz. Örülsz a kincseidnek. Hálát is adhatsz, ez mostanában nagyon divatos. De van tovább. Amikor csak úgy örülsz.

Bízom benne, hogy feltöltött ez az írás téged. És látod, nem kell most keresnem valami feltöltő dolgot. Mert már az feltölt, hogy örülök, hogy téged feltöltött. Reményt adott.

Hogy a kincsek mindig kincsek maradnak. És ez igaz a mostani kincseidre és minden jövőbelire is. Ez a legszebb az egészben.

Forever.

 

Robi

Share:

Vélemény, hozzászólás?