Bizalmad adtál. És mintha a lefolyón folyt volna le.
De ez még hagyján.
Lefolyt a lefolyón és csúnyán visszajött a vécéből. A hátad mögött. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
Önmagad adtad. Nem játszottál semmilyen szerepet. Elhitted nekik, amit akartak, hogy elhiggy. És aztán megfordultál, ugrándozva és boldogan lépkedtél haza. Ők meg eközben mint valami gonoszságtól egyre keményedő büdös és ragacsos, mérgező gyurmából elkezdtek formálni valamit. Ahogy te adtál nekik, ők úgy egyre több álnokságot, álszentséget és alattomosságot gyúrtak ebbe a valamibe. A formája is kezdett már kialakulni. Végül orvul megélezték fondorlatos fenőkövükkel a gonoszságból épített-gyúrt kétszínű kardot. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
Odaosontak mögéd. Összesúgtak. Befeketítettek. Megnyirbáltak.
Hátba döftek. Aztán amikor nyögve visszafordultál, röhögtek, mint az idióták. Vihogtak, és a foguk villogott, mint veszett farkasoké a holdfényben. Aztán meggörnyedtél. Mi végre? Miért és mivel érdemelted ki? Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
Olyan érték van benned, amit nagyon kevesen értenek. És te sokaknak bizalmat adtál. Azoknak is, akik megjátszották magukat. Azt mondták neked, hogy szeretnek, pedig nem is tudják, hogy kell szeretni. Te tudod. Te nagyon tudod. Mert kristálytisztán világít. Annyira tiszta és emberi vagy, hogy nem csoda, hogy pont ezzel lógsz ki a sorból. És ők ezt a tisztaságodat galád módon kihasználták. Elhitettek veled mindent. És közben a háttérben furkálódtak. Folyamatosan. Oda szúrtak, ahol a legjobban fáj. A lelkedbe. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
Érdekes ez. Mert annyira nem okosak azért, hogy ennyire kiterveljék ezt. Erre születni kell. Tudom, most vannak, akik azt mondják: de hé, nem haragudhatunk senkire. Hiszen lehet éppen annak van szüksége segítségre, aki bánt másokat. Csókoltatom. Mindenki nagyon píszi. Meg korrekt. Meg mindenkinek igaza van. Csak tudod, a helyzet az, hogy én tudom, micsoda kincset bántottak. És ez bűn. Erre nincsen bocsánat. Mert látom milyen kincs és ettől teljesen függetlenül látom, hogy most milyen állapotban van. Kitérő vége.
Hátba döftek. Megaláztak és folyamatosan szurkálnak még mindig. Alattomosan, úgy, hogy ne derüljön ki. Pedig te tudod. Azt is, hogy ki volt és azt is, hogy mit tett. Látom, mennyire betaláltak. Mert ha csak egy picit is felhozzuk a témát, nagyon csillog az a csodaszemed. De nem a boldogságtól gyűlik benne a keserűség. Közben pedig küzdesz, mert a hátadban ott a kétszínű kard. És nem akarod, hogy lássák, hogy fáj. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
De látom, hogy fáj. Azonnal láttam, amikor még nem is jött fel a téma. Ott van benned a csoda. És szeretném, ha látszódna, úgy igazán. Mindent megteszek ezért. És már látom is, hogy elkezd egy apró fény cikázni körülötted. Végül megállapodik a szíved mélyén. Ragyogni kezd. Óvatosan. Vajon elhiheted ezt?
Telnek a percek. Oldódik a kard. De a méreg már nem szívódik fel. Totálisan elfogadlak. Ragyogsz. A szemed csillog. De már a boldogságtól. A munkád legapróbb része is elárulja a csodát, ami benned van. És a keserű-kétszínű kard apró foszlányait is kirajzoltad magadból. Tudod, láttam már pár rajzot. És a sorok közötti sorok között is olvasok. De meg tudtál lepni. Ez az. Meg tudtál lepni. Ez fantasztikus érzés. Mintha az én hátamba szúrt régi kardok is eloszlanának ilyenkor. Sokat dolgozom magam is azon, hogy kihúzkodjam a kardokat. A nagyokat és a kis köcsög minikard szendvicsfalat-szurkákat is. Mert azok a legalattomosabbak. Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
Telnek a percek. Írok egy üzenetet neked egy kártyára és odalopom a kezedbe. Megköszönöd. És ragyogsz. De nagyon óvatosan. Nem is kell figyeljelek, úgy is látlak. Egészen finom és lágy figyelem ez. Mert nem koncentrálhatok csak rád. Mégsem tehetek egyebet, mert annyira ragyogsz. Már önmagad vagy. Mi a szuperképességed? – kérdezem a dolgozatban. „Tudok önmagam lenni”– írod te. Hát ez egészen rendkívüli, igaz?
Mit kívánsz az aranyhaltól?
Sokan ilyesmit írnak ilyenkor: házat, pénzt, végtelen kívánságot… egy új telefont. Tabletet. Rengeteg pénzt a játékban, új játékokat… De te… te nem ilyet kívánsz. Hanem ezt:
„Soha ne beszéljenek ki. Csak ezt!!!”
Megfagyott a levegő, amikor elolvastam. Szerintem mindenütt megfagyott, amikor leírtad. Minden megfagyott. És fájni kezdett a kardok nyoma, mint Harry Potter sebhelye. De annál még sokkal jobban. De te tudsz önmagad lenni. Ez minden bánatot felolvaszt. Ha önmagad vagy, akkor minden végtelenül rendben van. És működsz. Minden működik.
A rajzod a legapróbb részleteiben is megoldás. Nem csak a te fájdalmadra. Hanem mindenkiére. Nem mutatom meg itt, mert az a tiéd. És hogy láthattam, az már önmagában ajándék. És tudom, hogy akkor is működik, ha nem látja senki. Egyszerűen mintha kiáramlana a vonalaidból az a végtelen szeretet, amit elnyomtak a köcsögök. A cserepek. Az agyagedények. És most rájöttél valamire. Ami szintén fáj, de mégis megoldás.
„Arra jöttem rá ezeken az órákon, hogy…” – a feladat az, hogy fejezd be a mondatot. A válaszod: „Hogy nem vagyok Lúzer.”
Drága kincs. Aki téged így nevezett, most készíti az új kardot. De már nem hat. Nem talál be. Egyáltalán nem. Mert már nem áldozat vagy, hanem valaki, aki nem csak erősnek mutatja magát, hanem valóban erős. Semmiképp sem Lúzer. Hanem egy végtelen érték.
Senki, de senki nem érdemli meg, hogy bántsák. De a legrosszabb az, amikor egy csillag fényét tompítja az, aki utána panaszkodik, hogy felhős az ég. Az érdemel téged, aki képes meglátni. Nem csak nézni és hátba döfni, hanem meglátni és igazán szeretni.
Annak szólsz, aki elfogad. Akinek pont így vagy jó. És szeret. Ilyennek, amilyen vagy! És te tudsz önmagad lenni. Ez a szuperképességed.
Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök. Jöhetnek. De nem találnak be. És soha nem beszélnek ki. Mert csak akkor kibeszélés, ha engeded, hogy kardot formáljanak belőle. De nem engeded. Nem is képesek rá. Csak úgy csinálnak, mintha. Mert valójában ők tök gyengék. És találtak egy erős ellenséget, aki csodát képes tenni a világgal. Szürkéből színeset tud varázsolni. Fáradtból kipihentet. Lemerültből feltöltöttet. Totál érzem. Hajnal ötkor indultam, kétszáz kilométer után két második osztály és utána délután veletek. De a végén olyan kipihent voltam, mint igen régen. Feltöltöttél és feltöltöttelek. Ami ennyire kristálytiszta az csak tölthet. Az sosem merít. A köcsögök merítenek. Mert távol állnak a kristálytisztától. És te tudod ezt.
És te mindig tudsz önmagad lenni.
Az óra végén kihozod a kártyát és kérdezni szeretnél valamit. A kártyán ezt írtam: „Ajándék vagy.” És te csillogó de néha egy pillanatra szomorkás szemmel rám nézel és megkérded: „Ezt komolyan gondoltad?” Fáj ez, mert bizony nagyon mély nyomot hagytak benned a köcsögök. De gyógyulni fognak a sebek. Amit írok vagy mondok, azt teljesen tisztán komolyan gondolom.
– Ezt komolyan gondoltad?
– Persze. Miért?
– Nem tudom.
– Tudod, soha nem mondok senkinek semmit csak azért, hogy jobban érezze magát.
– Akkor jó.
– Akkor komolyan gondolod? – fordítom vissza a kérdést.
– Igen – és mosolyog. Végre úgy, ahogy tud. És nagyon tud. Nagyon igazi.
Cserepek és agyagedények. Vázák és köcsögök.
A szíved mélyére jut, ne akard
hátba döfnek és átfúr
a kétszínű kard.
De ha szíved tiszta,
Önmagaddá válsz itt ma
Lúzer az nem vagy, csak csoda
Ragyogsz, nézzenek oda.
Köszönöm. És nagyon vigyázz magadra, mert végtelen érték vagy.
Robi
