Ezt csak Te hiheted el

Kezdődik a nap. Megérkezel. Ott ülsz, és tudom, hogy csoda vagy.
Látom, kész. Lehet, hogy ijesztő, de látom. Tudom. Rád van írva.

És mégsem hiszed el.

Éveken át tudtad magadról, hogy csoda vagy. Tudtad, hogy benned van az, ami senki másban nincs. Végtelen szeretet, elfogadás, mély és különleges érzések. Az agyalás nélküli könnyed működés. Amikor csak jön, és ennyi. De megnyirbálták mindezt.

Megnyirbálták, amikor azt mondták: Ne álmodozz már, csináld a feladatot! Meg amikor azt mondták: Na, itt a mi kis elvarázsolt művészünk! Cikizésnek vetted – mert az is volt. Csak én vagyok nagy bajban: Itt állok előtted, látom, milyen kincs vagy, de te nem hiszed ezt el. Mert amikor azt mondták, különleges vagy, akkor ezt hibaként mondták. Olyan vagy, akivel mindig külön kellett foglalkozni. Kilógott. Várni kellett rá. Pedig csodára várni azért nem olyan rossz, igaz?

Mégsem értékeli ezt mindenki. Sőt, mintha senki sem értékelné. És ilyenkor csak megérkezel. Ott ülsz, és tudom, hogy csoda vagy. Látom, kész. Lehet, hogy ijesztő, de látom. Tudom. Rád van írva.

De te már nem tudod. Elfelejtetted, hogy ne fájjon. De most jött valaki, aki a porszemet is észreveszi a szőnyeg alatt, nem kell elefántnak alákerülni, hogy lássa a púpot. A legapróbb rezzenést is észreveszi. És ez ijesztő. Hát még, ha a szemedbe néz és azt mondja:

“Te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Rengeteg kincs van benned és valódi művész vagy. Az a művész, aki sosem másol, hanem csodákat teremt. És ezzel hatalmas ajándék vagy a Világnak!”

És te nézel, és látom, hogy belül ragyogsz. A szemed is ragyog, de még ott a félelem. És a félelmen kívül ott van egy óriási adag bizonytalanság és hitetlenség. Mert azt hiszed, ezt csak úgy mondom. Azt hiszed, hogy csak azért mondom, hogy vigasztaljalak. Azt hiszed, sajnálatból mondom. Pedig nem. Soha, de soha nem dicsérek meg senkit csupán azért, hogy ő jobban érezze magát. Amit mondok, az mindig őszinte. És egyre jobban hallgatok a megérzéseimre. Nem fogom vissza és elmondom, amit gondolok. Bele abba a gyönyörű szemedbe. És akkor meglátom a valódi fényt. Ami sokkal de sokkal fényesebb most, mint előtte.

De te még nem hiszed el.

Én én sem hitethetem el veled. Nem lehet erőltetni.
Mert annyi de annyi fájdalom van még benned, hogy a gyógyulás sokáig tart. Az biztos, hogy én gyógyítani jöttem téged. Mégpedig mérhetetlen energiával. Amikor megtudom, hogy valakit éveken át bántottak, nem értettek, nem becsültek meg, akkor valami őserő ébred fel bennem. És legszívesebben üvölteném: Hidd már el, hogy csoda vagy! Hát miért nem érted?

De akkor én is türelmetlen és érzéketlen lennék. Nem vagyok az. Hagyok időt, hogy lágyan megérezd újra, ami elveszett. Hogy valaki nagyra becsül. Hogy valakinek – egy idegennek – fontos vagy. És akkor mondhatom bátran a szemedbe, ami egyre fényesebben ragyog:

Tudod, annak idején mindig kérdezték tőlem, hogy miért csinálom ezt az egészet? Miért kezdtem el? Most már elárulhatom.

Azért kezdtem el, hogy előbb utóbb Veled találkozzak. Pontosan ezért. Mert mindig megtalálom azt, akinek a legtöbbet tudom adni és nincs nagyobb boldogság számomra, mint hogy ragyogni látlak. És egyre többet láthatok ebből.

Akkor végülis önző dög vagyok: magamnak akarok jót, hogy ragyogni látlak? Igen. De ez nem csak nekem jó. Ez mindenkinek jó. Hiszem, hogy ha te gyógyulsz és újra a helyedre kerülsz, az egész Világ gyógyul. És van hová gyógyulnia.

Végtelenül örülök neked! És tudom, hogy te is örülsz. Csak még ez nagyon furcsa, mert nem ezt szoktad meg. Mindent megteszek, hogy újra ez legyen a természetes, és ragyogva fogadd, ha valakinek nagyon fontos vagy!

VR

#gyémántbogár

Share:

Vélemény, hozzászólás?