Vakvezető kutya “nem akarok látni” jeligére

Hányszor, de hányszor találkozom ezzel.

Amikor úgy érzed, teljesen hiába adtál. Érezted, hogy kell, amit adsz, mert te már tudod, hogy kell. De ő még nem tudja. Vagy ő is tudja, de aki “vigyáz” rá, nem tudja.

Tudod, milyen érzés, amikor legszívesebben azt mondanám egy szülőnek, hogy “Kezicsókolom, önnek fingja nincs, kicsoda a gyereke!”. És amikor elkerekedik a szeme, akkor folytatom: “Hiába mondja, hogy mennyire szereti. Én nem látom ezt az Ön szemében.” Tudod milyen érzés, hogy legszívesebben ezt mondanám, de nem tehetem? Mert nem tehetem. Mert túlzás. Honnan is tudnám én jobban?

Azt mondják nem egyszerű szakmát választottam. Lehet. De én sem vagyok egyszerű. Bírom. Csak néha sok – de akkor rendkívül tanulságos. Olyan sorsokkal találkozom, hogy más hetekig nem tudna aludni. De muszáj helyretenni ezeket gyorsan, és helyre is tudom tenni. Sok olyan helyzetre látok rá, amik Oscar díjas filmekhez is kiváló alapok lennének. De nagyon durva, mert ezek nem filmek, hanem a kőkemény valóság.

Egymás lelkének eltiprása. Az emberi értékek semmibe vétele. A megbecsülés teljes hiánya. Az önbizalom szisztematikus és végtelen gonosz legyilkolása. A hála és érzelmi intelligencia abszolút nulla szintje.

És mindig az szívja meg, aki normális. Akkor miért a furáknak írtam a könyvet?

Mindig az ártatlanokat éri baj egy balesetben is. Mintha mindig azok lennének végül a hülyék, akik éppenhogy a legnormálisabban viselkednek. Most akkor éljenek a furák vagy éljenek a normálisak? Meg ugye mi is a normális?

Nem érdemes erről vitázni. Leírtam a könyvben, hamarosan olvashatod. Itt a lényeg az, hogy némely emberben annyi csoda érték van, amennyi a legtöbb másikban mintha nem lenne meg. Most mondhatod: de hiszen minden ember érték. Igen. Azt is szokták mondani, hogy de hiszen minden gyerek különleges. Ez igaz. Mondjuk megnézném, mit mondanak, ha találkoznak egy-egy tanítványommal. A különlegesség is relatív. A furaság is. De valahogy mégis…

A normálisak szívják meg mindig.

A csendesebbek, akik szeretnének figyelni az órán: Leugatják őket a hangosak.
Azok, akik szeretnének jó jegyeket: Leugatják őket a mindenbe beletojók.
Azok, akik műveltek, olvasnak: Leugatják őket a tabletkirályok és királynők.
Azok, akiknek nem a verseny a fontos hanem az élmény: Leugatják őket a mindenkin átgázolók.
Azok, akik normálisan vezetnek: Letúrják őket az útról a céltalanul száguldozók.
Azok, akik jelentkeznek, hogy tudják: Leugatják őket a mindentudó fotelkommentelők…

Akik csendesebbek, elvarázsoltabbak, igazi emberi értékeket hordoznak: mind alul maradnak a hangos szószólók mellett. Pedig bennük van a csoda. Néha ijesztő, hogy mennyire meglátom ezt a csodát. Azonnal. És persze ez jó, hiszen éppen ezért találunk egymásra egy-egy tanítványommal. Pontosan tudom, hogy mire van szüksége, és tudom is adni ezt. De nagyon kell vigyázni.

Mert ha túl sokat adok, nem tudják befogadni. Na nem ők, hanem akik “vigyáznak” rájuk. Idézőjel? Miért? Azért, mert ez művigyázás. Sokszor fordul elő, hogy nem tudok találkozni valakivel azért, mert akik “vigyáznak” rá, nem értik, miért van erre szükség. Nem feladatom meggyőzni őket. És kénytelen vagyok elengedni. Néha nagyon fáj. Amikor jelzem, hogy csoda van, nagy csoda. És veszély is van, hogy a csoda elvész. De nem értik. Nem érzik. És amikor látom, hogy a csoda már alig látszik, mert elsodorja a megfelelés, a szabályok, a rengeteg tanulás és a sok felesleges “vigyázok rád”, akkor nagyon fáj ez. Hogy tudom, hogy adnom kell neki, de nem lehet, mert nincs lehetőség. És azt is tudom, hogy nem lesz jó vége, de nem tudok mit tenni, hiszen nem csengethetek be, hogy “Heló, jöttem kéretlenül okoskodni”.

Többeket megijeszt, hogy nagyon hamar leveszem, hogy mi a helyzet és hol mire kellene figyelni. Azokat főleg megijeszti, akik nem vesznek észre soha semmit, csak nyomják a gázt, mint a süket a csengőt.

Apropó. Süket. Sokan nem akarnak hallani. Mert félnek. Félnek, hogy ha meghallják amit nem akarnak, akkor nem tudnak hogy reagálni. És nem akarnak látni sem. Pedig olyan vagyok, mint a vakvezető kutya. Mutatom az utat. De csak annak, aki hallgat rám. Hiába érzek mindent, ha nem hallgatnak a megérzéseimre. És ilyenkor az ember olyan feleslegesnek érzi magát. Nagyon feleslegesnek. Ha valahol egyáltalán nem értik, amit mondok, már nem is újdonság. Pedig szerintem ez a normális. Hogy az ember érez. Mert érző lény. És akkor most a normális a fura igaz?

Hogy jön egy vadidegen, a gyerekem osztályába, és jelzi, hogy csoda van. És akkor én megkérdezem: “Mégis mire alapozza?”. Pár éve valósággal vizsgáznom kellett, hogy mi alapján mondom, hogy tehetséges a gyerek? Mert szerinte nem az! Őrület! Úgy éreztem magam, mintha bűnt követtem volna azzal, hogy figyeltem a gyerekre. No igen. Mert ha én figyelek a gyerekre minden rezdülésemmel, a szülő pedig pont letojja, hogy kivel lakik együtt, hogy kit nevel, akkor bizony én lógok ki a sorból. Mert az elképzelhetetlen, hogy ilyen hamar ennyit lássak. Elképzelhetetlen annak, aki nem lát. Talán néz. Talán. De nem lát. És ha segítek neki látni, akkor leállít. Miért?

Mert fél. Fél, hogy jobban fog engem szeretni az a gyerek. Pedig ez nonszensz. A gyerek a szüleit szereti a legjobban. A legkülönlegesebben. De az is igaz, hogy vonzódik mindenkihez, aki végre megérti. És hidd el, én megértem a gyerekeket. Ők is értenek engem. Azért tettem erre az életem. Hogy kölcsönösen megértsük egymást.

De van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Nem kell. Nekik ne mutassa az utat, mert akkor féltékenyek lesznek, hogy nem ők láttak, hanem ő. Pedig nem az a lényeg, hogy ki lát, hanem hogy végre lát valaki! De ilyenkor árnyékot vet az egészre… a hála teljes hiánya.

Őrület néha, amivel találkozom. Ármánykodás, cselezés, hazugságból épített művárak. És aki rávilágít az igazságra, nem kívánt személy. Mert fáj az igazság. Csak azt nem tudják, hogy attól, hogy fáj valami, még nem rossz.

Van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Mert nem akarnak látni. Köszönik szépen, jól vannak a művilágukban. A sötétben érzik jól magukat. Ők a furák vagy a vakvezető kutya? Sosem lehet ezt eldönteni. Fura, aki ezt bírja. Fura vagyok. Tudod mi a titka, hogy bírom?

Alkotok. Amikor úgy érzem, tennem kell valamit, mert szétfeszít amit láttam, hallottam, megtudtam… alkotok. Írok. Rajzolok. Zenélek. Festek. Mert ki kell jönnie.

De van, hogy kicsapják a vakvezető kutyát. Hiába ír, hiába rajzol, hiába zenél, hiába fest. Mert nem kellenek a könyvei, nem kellenek a rajzai, nem kell a zene. És nem kell a festmény sem. Ez igaz. De azt nem tudják, hogy a vakvezető kutya mindig megtalálja azt, akit vezethet. Nem segít mindenkin egy segítő kéz. De minden segítő kéz segít valakin. És hiszem, hogy amikor nem tudok valahol annyit adni, amennyit adni szeretnék, akkor tudom adni máshová. Pontosan így megy ez.

Nem a normálisak járnak pórul. És a gátlástalanok sem győznek. Nem számít, hogy ki a hangos. De az egészen bizonyos, hogy aki igaz és tiszta szívű, végül nagyon boldog lehet.

És hidd el, nagyon érdekes boldognak lenni, miközben olyan, mintha a világ összes baját a válladra vennéd. A könyveimben megtanítom ezt, miközben én is még csak most tanulom. És annyi tanulnivaló van még!
https://gyemantbogar.hu/batran-lehetsz-fura/

Robi

Share:

Vélemény, hozzászólás?