Bejössz, leülsz… mégis keresed a helyed.
Miért vagyunk itt? Mi fog itt történni?
Látom, hogy valami nem oké. Hogy valaki nem ért téged. Azt is látom, hogy úgy érzed: senki sem ért.
És látom, hogy ha most megértelek, az olyan hirtelen jött boldogság lesz, hogy megijedsz. Megijedsz, mert nem ezt szoktad meg. Azt szoktad meg, hogy…
– Ne dumálj már annyit!
– Ne p.csogj már folyton!
– B..ki, te mindig sírsz?
– Miért kell ezen kiakadni?
– Már megint te?
És most az jön, hogy rádnézek, és tudom, mire gondolsz. Tudom, mi jár abban a csoda fejedben. És tudom, hogy tudod. Tudom, hogy tudod, hogy tudom.
Éveken át hiába mondtad. Akárhogy mondtad, nem értették. Vagy félreértették. Most meg mintha hirtelen…
Kérdezek tőled. Nyekereg a szék, ahogy feszengsz. A nyitott ablakban a szél a függönnyel játszik. A krétapor megáll a levegőben.
Nem szoktad meg, hogy elfogadnak. Hogy így, ilyennek szeretnek, amilyen vagy. Hosszú percek telnek el. Nem erőltetek semmit. Már tudod. De még idő kell.
Ijesztő, ha hirtelen elfogadják az embert. Mert arra tanítanak, hogy vigyázz: aki túl jó, az gyanús. Azért mondják ezt, mert félnek, hogy olyan valakire akadsz, aki jobb neked, mint ők. Gyanús. Pedig csak nagyon lát. És te pont egy olyan valakire vártál, aki nagyon lát. És most itt az a valaki, és mégis el akarsz bújni előle, mert nem mersz szembesülni azzal, amit majd mond. Mert majd biztos rosszat mond.
Annyian mondtak már rólad rosszat. Szekáltak. Hátbadöftek csúnya tompa kardokkal. Tették magukat, hogy igazak, de álszentek voltak és szerepjátékoztak. Fúrtak, ahol tudtak. Nem becsülték meg, hogy micsoda kincs vagy. Befeszítettek. És most itt, együtt isszuk meg a levét. Mert elbújsz.
De látlak. Azonnal és kristálytisztán. Mindig betalálok, mert már ismerlek. Pedig tíz perce találkoztunk először. Mégis, mindent tudok rólad. Ijesztő. Gyanús. Azt is látom, éppen kivel kaptál össze. Őt is látom. De leginkább téged látlak. Akit fel kell emelni, mert valaki lenyomott. Elvett belőled. Valaki egyenlő: sokan, sokáig. Éveken át. Annyira, hogy most nehezen fogadod be mindazt a jót is, ami történni készül.
De van időd. Csengetnek. De előtte még legurul az a pár könnycsepp.
A szünet után ott ülsz, piros az arcod és a szemed. Kezedben zsepi. Az szemedben a remény. Hogy ez az óra is vajon ad-e neked majd. Vajon megint látlak-e?
Óvatosnak kell lenni egy törékeny csillaggal. Tudni kell, mikor mi mehet. Egy kedves szó. Egy mosoly. Egy kis humor.
És akkor… elkezdesz ragyogni.
De úgy, hogy hirtelen minden fény halványnak tűnik. A búgó neonok is elhallgatnak. Nem figyel téged senki. De már egyre többen látnak. Olyannak, amilyennek talán még soha:
Különlegesnek, aki már tudja, hogy különleges. Aki már nem szégyelli a különlegegességét. Aki mer ragyogni. Óvatosan, de mer. És a könnyek újra megjelennek. Most már patakokban folynak. Mert ez olyan öröm, amihez nem elég csak titokban pityeregni.
A padtársad megölel. Te csak nevetsz és sírsz egyszerre. Már érzed, mennyire szeretnek.
Pontosan ilyennek. Amilyen vagy. És senki más nem ilyen.
Bátran lehetsz ilyen. Most már tudod, hogy így a jó. Nem kell elbújni. Nem kell mást mutatni. Meglátott valaki. És ezáltal meglátott mindenki más is. Milyen jó nekik! És jó neked is.
Neked írtam:
https://gyemantbogar.hu/batran-lehetsz-fura
