Az úgy volt, hogy a vasárnapi gyereknapi találkozón egy hatalmas kincsemmel nekiálltunk egy SPONTÁN kitűző alkotásnak. Egy vonal ő, egy vonal én, felváltva. Bármit. Nincs szabály. Csak úgy.
Nem megszokott dolog ez. Az eredmény sem az. Viszont sajnos ami nem megszokott az nehezen elfogadható.
És ezt a hatalmas kincsemet csesztették (igen) tegnap a suliban az osztálytársai.
Feltette azt a kitűzőt amit együtt csináltunk.
Ilyeneket mondtak neki:
-ez milyen dedós
-fúj, de csúnya
-minek hordod
-nem is szép
-milyen hülye vagy…
Otthon úgy adta elő, hogy milyen fogyatékosok az osztálytársai és tiszta hülyék, de nem foglalkozik velük. Ennek ellenére láttam rajta, hogy nagyon rosszul esett neki.
Tudod miért történt mindez? Mert felütötte a fejét az IRIGYSÉG. Az irigység megakadályozza a megértést és az elfogadást. Ugyan mi visz rá valakit, hogy egy apróság miatt energiát tegyen valamibe, ami másnak kellemetlen? Az irigység. A “te megtehetted, én nem tudtam ezt meglépni”. Mert én még nem tudok szabadon alkotni, nem tudok kilépni abból, hogy feladat-megoldás, feladat-megoldás.
Ez a hatalmas kincs ki tud. És arra is képes – talán a fenti első – jogos – reakciónál kevesebb ítélettel, hogy túllendüljön azon is, hogy esetleg valaki nem érti, ő minek örül. Ez a hatalmas kincs egy igazi művész. Rengeteget olvas és rendkívül intelligens. És semmi ok az aggodalomra. Mert bár kicsit vacillált, ma
KITETTE A KITŰZŐT ÚJRA.
Mindig vállald önmagad, akkor is, ha a környezet ezt nem mindig érti. És akkor is, ha sosem érti!
Nagyon büszke vagyok Rád!!!
