Nyár a télben, lélekdarabok a csodadolgozatban

Már megint megtörtént.

Mindig megtörténik. Mindig.

Olyan jó ez a csoda. És a legjobb benne, hogy nagyon egyszerű dolgok kellenek hozzá. Figyelni kell. És figyelni egyszerű. Imádom ezt.

Amint beléptem, a színes krétákat láttam meg. Ott sorakoztak, elrendezve. Hm. Ebben az osztályban van Valaki, aki elrendezi a krétákat. És alighanem nem hétköznapi személyiség. Hamar meg is lett, ki az. Már megint egy csoda.

Aztán jöttek a kártyák, és elindult Valami. Mindig elindul. És mindig megérkeznek a hatására Valakik.

VR, aki nem én vagyok, előre kitalálta, mi a feladat. És két órán át mindig ugyanarra gondolt – előre -, mint én. Te hiszel abban, hogy léteznek lélekdarabjaink? Olyan kis részek, amik úgy hiányoznak, hogy nem érezzük hiányukat, de amikor megtaláljuk őket, akkor tudjuk, hogy többek lettünk általuk. Megtalálom a lélekdarabokat. Hiszek bennük. És ezáltal ők is hinni kezdenek magukban.

VR, aki nem én vagyok, a mai dolgozatban ezeket írta:

Csoda. Felnőttek is megirigyelhetik! De irigykedés helyett inkább csak kövessék a példáját!

“Nem tudom, de kiderítem!” Segítek kideríteni, kedves VR. Aki nem én vagyok. Vagy mégis kicsit?

Aztán jöhet a zsepi, jöhetnek az érzelmek és jöhetnek a rejtett és fontos dolgok, egy másik kincs ceruzája nyomán:

Az őszinteség maga a legnagyobb kincs. A kíváncsi őszinteség. És még egy, csak hogy lásd, egy egyszerű mesebeli kérdés mit indíthat el? Mit indíthat el az őszinte figyelem?

Kifejezni sem tudom, hogy mennyire szeretem ezt. Csak csinálom, mert ezzel tudom a legtöbbet adni. És kapni is.

Mindent megteszek továbbá, hogy minden arra érdemes ember megismerje VR nevét – aki nem én vagyok. És a többiek nevét.

Köszönöm!

 

VR (na jó, itt most ez én vagyok)

Vélemény, hozzászólás?