Ma az elsősöknél rajzos furcsadolgozatot irattam.
Le kellett rajzolni az óvodai jelüket – jó kis memóriajátékot lehet belőle rendezni! Aztán lehetett bármit rajzolni – igen, bármit. Ez – főleg nagyobbaknál – kifejezetten nehéz feladat. Sajnos. És lehetett rajzban kívánni az aranyhaltól is: „Mit kívánnál az aranyhaltól?”.
Sokféle kívánság született. De a leginkább Grétáé fogott meg: egy nyaklánc. Valahogy meg szoktam érezni a nem mindennapi kívánságokat – és aztán mániákusan teljesíteni igyekszem őket. Most még csak a kívánságnál tartunk. Egy nyaklánc.
Lehajoltam hozzá, és megkérdeztem:
– Milyen nyaklánc ez?
– Egy varázsnyaklánc – válaszolta csillogó szemmel.
– És mit varázsol? – tudakoltam.
– Angyalszárnyakat ad, hogy tudjunk repülni.
– És kinek varázsol ez angyalszárnyakat?
Gréta egy pillanatra elgondolkodott, majd ragyogva kibökte:
– Hát, ez neked és nekem és mindenkinek az osztályban, hogy tudjanak repülni!
Bizony, Gréta, éreztem, hogy csoda vagy. Mert a csodák nem maguknak akarnak mindent, hanem képesek csillogón örülni annak, hogy valaki másnak most éppen jó.
Köszönöm, hogy segítesz szárnyalni. Nekem te adsz szárnyakat!
