És ismét egy festmény, ismét Halmi Artúrtól: Kislány a tükör előtt, 1890.
Amikor egy kis tanítványomat látom szelfizni, hogy aztán kitegye az instára, ez a kép jut eszembe. Erről a képről pedig a szelfi. Vele együtt pedig a feketével kifirkált arcok és fekete szívek: az áldepressziós instadivat.
De itt még nem tartunk, hiszen 1890-et írunk. Százharminc évvel ezelőtt. A baba a földön, és még – hangsúlyozom: még – teljesen természetes módon készülődik a babatulajdonos kilépni az emberek közé. Igen, kimegy, és ehhez felöltözik rendesen. Megcsinálja a haját és miegymás. De megmutatja magát a valóságban.
Manapság ez másképp van picit: nem a valóságot mutatják egyesek, és nem is mutatják. Legyetek önmagatok, kérlek. Nyomjatok egy szelfit gondolatban, és gyertek ki, találkozzatok egymással. Mindenki, aki művilágot épít fel a neten magáról, belelép minden… csoportba, az sajnos már nem önmaga és nagyon nehéz lehet újra megtalálni a saját utat.
Ez a kislány a képen, a tükör előtt bár a babával már nem foglalkozik, mégis a valóságban maradt. Tükörbe néz, nem telefonba. És tükörbe nem azért nézünk, hogy a tükör lájkoljon minket… vagy igen? Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, kinek van a legtöbb lájkja?
Felnőni szabad – a valóságban maradni pedig kötelező. Ha mindenki csak szerepet játszik, színház lesz az egész világ. De nem úgy, ahogy Shakespeare gondolta.
És akkor most vegyük fel azt a babát, és tegyük a helyére. Meg magunkat is, jó?
VR
