Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi

Már harmadszor járok ebben az osztályban.

Jó itt. És feladat is van. Rájövünk, ismét, hogy minden lehetséges. Minden sikerül. Még az is, amiről a tudomány bebizonyította, hogy lehetetlen. Ha találkozunk mesélek pár ilyen sztorit. Érdekes igazságok jönnek elő!

Viki nagyon lelkes. A rajzait egy kilométerről felismerem. Mindig hozzátesz valamit, ami még inkább kedvessé teszi azt, ami amúgy is kedvesebb, mint az átlag. Viki nagyon nem átlag.


Kártyák az óra végén. Vikié a táskámon pihen.

 

Kiosztom a kártyákat. Vándorló kártyák. Mindegyik elindul valakitől, és vándorolni kezd. Vagy marad. Ahogy tetszik neki.

Ragyogó arcok, és szokás szerint: kicsengetnek és maradnak. Aztán lassan elkezdenek mozgolódni.

Viki pedig odajön hozzám és úgy ölel, hogy úgy érzem, csak gerincem van, semmi más. Rámnéz. A szemeiben végtelen hála van. Néhány éve még képtelen voltam feldolgozni ezt. Most is van még hová fejlődni. Ahogy néztem őt, kimondtam:

“- Köszönöm! Látom a szemedben, hogy ezt mondod!”

Viki erre vigyorog. Aztán megszólal:

“- Nem, nem csak ez van a szememben, Robi bácsi!”

“- Hanem, mi még?”

“- Hát aaaaz, hogy te nagyon jó dolgot csinálsz, és ez való neked és csináld tovább, hogy másoknak is olyan jó legyen, mint nekem!” – és még ha lehet szorít a gerincemen. De nincs vége:

“- Neked ezt kell csinálnod, sose hagyd abba, jó?” – és vigyorog, mint a tejbetök!

Atyavilág! 8 évesen ilyen intelligencia – ez az én igazi ajándékom. Nem a dicséret, nem az elismerés. Soha nem arra hajtottam. Azért teszek nap mint nap, hogy ilyen kincseket fedezzek fel és láthassam a szemükben ezt a végtelen örömet és jóságot.

 

Robi

Ha tetszik, oszd meg, sokaknak adhatsz ezzel:
error20

Vélemény, hozzászólás?