Mondhatom akárhogy.
Mert látom, hogy hallja. Látom, hogy megérti. De még nem érzi. Nem érzi, mert nem megy be, amit mondok. Valami útját állja, hogy igazán eljusson hozzá. A szeme azonban máris úgy ragyog, hogy szinte mesél.
Egyszer ezt mondják a szemek:
Jobb szem: „Értelek”.
Bal szem: „Megfigyellek.”
Aztán ezt:
Jobb szem: „Mondd még, ez jó!”
Bal szem: „Hallgatlak.”
Majd ezt:
Jobb szem: „Szeretlek.”
Bal szem: „Mondd még, éppen erre van szükségem!”
Jobb szem: „Remélem, érted, hogy szeretlek.”
Bal szem: „Köszönöm.”
Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Most megölelnélek, de várom, hogy te ölelj meg.”
Jobb szem: „Tudom, hogy meg fogsz ölelni.”
Bal szem: „Légyszi!”
Amit mondtam, lassan, de biztosan átjárja. Mindez egy pár pillantás. Pár apró kis rezdülés.
Aztán pedig egy sokperces ölelés. Ami közben érezzük, hogy erősödik. Hogy a falak leomlanak. És tudjuk, mennyi kell. Mert nem kell végtelen ölelés, hogy aztán újra jöhessenek a szemek:
Jobb szem: „Látlak.”
Bal szem: „Megvagy.”
És aztán megérkezik:
Jobb szem: „Szeretsz, tudom.”
Bal szem: „Igen, tudom és el is hiszem.”
Nézz rám. És most hidd el, hogy szeretlek!
