Hát bafki, a pápával könnyebb találkozni, mint veled!

Tarthatatlan. Mondom.

Teljességgel tarthatatlan. Nem normális. Beteg. Hát mi ez?

A naptáram olyan, hogy lassan egy porszemet sem lehet benne leejteni. Kedd csütörtök az iskolákat járom. A többi nap hozzám jönnek a gyerekek. Néha írok, zenélek, rajzolok és közben minden más. Nem, nem kell aggódni. A családom is lát. Bőven. Nincs ezzel baj.

A kis herceg jut eszembe és a “fölnőttek”. De nem rólam van itt szó. Mert én annak ellenére, hogy tele van a naptár, nem vagyok “elfoglalt ember”. Fontos talán igen. De fontoskodó semmiképp. Aminek kell, ott mindig tudok helyet szorítani még ebben a naptárban is:

Rengeteg kis tanítványom van. És sok közöttük az igazi baráttá vált kincs. Időről időre találkozunk. Ha belefér a naptárba. Néha aggódnak, hogy nem férnek bele.

De, és most jön a feketeleves:

NEM AZ ÉN NAPTÁRAMBA NEM FÉRNEK BELE, HANEM A SAJÁTJUKBA!

Hát hogy lehet ez? Itt vagyok én, aki ezermillió dolgot csinálok folyamatosan. Minden napom kitöltöm csodákkal, imádom csinálni. És mindig csak egyre jobb és jobb lesz. Olyan pörgés van, hogy hű! És minden belefér, elhiszed? Tele vagyok lendülettel, és azt mondom: mindenre van időm. Mégis néha én égek, ha valakinek csak két hét múlva tudok időpontot adni.

Hogy lehet, hogy én mégis jobban ráérek, mint egy gyerek?

Hahó! Nem ment át a kérdés. Hogy lehet, hogy jobban ráérek, mint mondjuk egy öt-hat-hét-nyolcadikos gyerek? Hogy lehet, hogy egy nyamvadt dátum nincs, amikor ráérne?

Mert tanulni kell a szabadságharcot, meg a hatványozást, meg a normálalakot, meg a vegyjeleket meg a lejtőn csúszik a test… de élni nincs idő? Hogy lehet ez? Hogyan alakulhatott ez így?

És miért arra neveljük már egészen kis kortól a gyerekeket, hogy “előbb tanulj, aztán élhetsz!”? Előbb dolgozz, aztán teheted, amit szeretnél?

Hát nem, kérem, most is azt teheted amit szeretnél! És tudom, hogy vannak közelező feladatok. És vannak olyasmik, amiket azért vállalnak be a gyerekek, mert az legalább nem tanulás. A szakkör hegyek, amik belelógnak az estébe. A családok estéjébe is, igen. Érintve ezzel mindent. A hétvégi versenyek. A megmérettetések, amikről úgy gondoljuk, hogy fejlődésre sarkallnak.

És közben nem élnek a gyerekek, és elfoglaltabbak, mint egy “elfoglalt ember”.

13 évesen ezt írta nekem egy igazi kincs egy egésznapos programunk után:

Ez egy olyan lehetőség, ami bár elsőnek furcsának tűnhet, egyáltalán nem az. Volt már, hogy gyermekeddel csak úgy kiugrottatok a városba, és anélkül hogy az órát nézegettétek volna, vagy helyszíneket szabtatok volna meg, csak úgy eltöltöttétek együtt az időt? Nem hiszem :D. A “mai rohanós világban”, hogy így fogalmazzak, nehéz megállni egy pillanatra is akár. Nem tudjuk irányítani az időnk, hiszen a forgószélben vagyunk mindannyian: méghozzá nyakig. Iskola, munka, edzés, különóra… mind-mind kötött időpontok ezek. Ez a program azt teszi lehetővé, hogy a gyerek pár órára kiugorjon ebből a forgószélből. Nincsenek kötött időpontok, nincsenek helyszínek. Mindenki könnyed lesz és felszabadult. Fantasztikus élmény volt. Mert nem csak egy nagyon kis figyelmes ajándékot, hanem egy ÓRIÁSI élményt is kaptam.”

Hát normális ez? Hogy 13 évesen ilyen mértékű igény van a szabadságra, mert NINCS szabadság?

Van, amin nem tudunk változtatni. Mert túl nagy falat. És sosem szoktam a rendszert szidni, mert minek? A rendszer az van, az egy sajátosság.

Mit lehet tenni?

  1. Meg kell tanítanunk a gyerekeket tanulni.
    Mert nem tudnak. Nem tudják, hogyan lehet hatékonyan. Gyakran látnak végtelennek egy tanulnivalót, miközben lehet, hogy öt perc is elég hozzá.
  2. El kell fogadnunk, hogy az iskola akkora terhelést ad, amekkorát ad, és kész.
    Kár pörölni, panaszkodni. Egyik feladat a másik után, így megy, és könnyebb, ha nincs görcs.
  3. Észre kell vennünk, hogy nem emlékszünk, a mi gyerekkorunkban mennyi tanulnivaló volt.
    Kár visszasírni a “régi szép időket”. Mert nem is biztos, hogy szebb volt.
  4. Észre kell vennünk, ha túl sok a plussz.
    Ha látjuk, hogy gyermekünk hullafáradt, akkor beszéljünk vele arról, hogy vajon melyik szakkörre és versenyre van valóban szükség, és melyiket kell elengedni ahhoz, hogy ne utálattal induljon neki olyasminek, ami korábban nagy vágya volt. Akkor is, ha saját maga hajtja szét magát, és akkor is, ha egy tanára esetleg túl lelkes, és szinte kötelező jelleggel versenyezteti. És akkor is, ha esetleg azt az eredményt szeretnénk a gyermekünktől látni, amit nekünk nem sikerült elérni.
  5. Sokat kell beszélgetni.
    A figyelem mindenhez kell.

Gondolj hát bele. Ki az elfoglaltabb? A gyermeked vagy az amerikai elnök?

Tőlem nyugodtan mehet tovább, mert végülis mindenki azt tesz az idejével, amit akar. De akkor is tarthatatlan, ha egyszerűen nem tudják a gyerekek évekeken át azt csinálni, amit szeretnének. Sajnos persze gyakran nem tudják, mit szeretnének igazán. Hogy mi az útjuk. De a megérzésekre akkor is számíthatsz.

Beszéljetek. El fogja mondani. És ha nem tudsz segíteni, akkor is segítettél, mert meghallgattad.

Ha tetszik, oszd meg, sokaknak adhatsz ezzel:
error20

Vélemény, hozzászólás?