Vannak hatások, amelyek örökre szólnak – Varga Enikő tanító írása

Már eltelt két hónap, mióta az osztályunkban járt Robi. De azon a napon valami megváltozott.

Az eddig bezárt, mosolytalan kislány ontja nekem a rajzait, mosolyog, csacsog. A fiú, aki sosem akart rajzolni, széles mosollyal, határozottan kéri a lapot. És már nem csak feketével firkál, hanem színes vonalak keltik életre a fehér lapot. Az egyik tolltartóból eltűnt a radír, mert nincs többé rá szüksége.

Írás órán a betűk vázolása mindig új kalandot rejt. Már ők kérik, hadd csináljanak valamit a betűből, nekem kell kitalálni, vajon mivé változott az „r” betű? Ó, hiszen ez egy róka! Az meg ott egy lámpa! Hú, ez meg egy félelmetes szörnyeteg! Egyikből virág fakad, kúszik fel, az ég felé!

A táblán még ott van Robi rajza:

„Minden sikerül!”

Nem tudjuk letörölni. Az osztály része lett, szeretjük… Mindenki vigyáz rá. Néha csak úgy megállnak előtte és nézik. Vannak hatások, amelyek örökre szólnak. Belénk ívódnak, és valahogy a részünkké válnak. És gyökeres változást hoznak…

Tk. 83. o. / 4, 5 – vagy nem ez a lényeg?                                      

Szóbeli vizsga. Nekem egy rémálom volt mindig. Írásban jó vagyok. Izgulok akkor is, egy-egy kérdésnél jön a pánik, az üresség, de tudom, pár pillanat és megnyugszom. Már ismerem magam. De a szóbeli… Kihívás. A gátlásaim, a félelmek. A gyerekek előtt nincs ilyen. Az a természetes közegem. Egy vagyok velük. Szimbiózis.

De ez más. Bemegyek. Kihúzom a tételt. Várom a jól ismert pánikot („nem tudok semmit!!!”), de most elmarad. Leülök, nézem a fehér papírt. Jegyzetelni kéne. Valami vázlat. Kinézek az ablakon. Nyüzsög a város, de finoman belepi a tiszta, fehér hó. Milyen gyönyörű!

Visszatérek a helyzetbe. Ez csak egy vizsga. Már TUDOM, hogy sikerülni fog.

Az osztály. Leckét írunk. Végre elcsöndesedtek, mindenki dolgozik. Éppen valamit pakolok a szekrénybe, mikor odajön hozzám. Rám emeli könnyes szemét:

„Nem akarok leckét írni. Majd otthon megcsinálom.” Már kérdeznék, de folytatja:

„Tanító néni, az a baj, hogy én béna vagyok. Nem tudom a matekot, az írást, meg az olvasást.”

Istenem, milyen fáradt lehetsz! Hiszen egész nap kompenzálsz. A figyelemzavarod, a motoros kényszerek, a képességzavaraid. Mikor szembesülsz vele, hogy a többieknek mennyivel könnyebben megy. De te küzdesz, sokszor csak az én kedvemért. Mikor órán néha elmegyek a padod mellett, magadhoz húzol: „Szeretlek Enikő néni!”, és folytatod a munkát. Mikor finoman megsegítelek, ha elakadsz. Mikor az írás felmérő után az egész osztály előtt megdicsértelek, mert felülmúltad magad. Ha más megnézte volna a lapod, kérdőn nézett volna rám: Mi ebben a különleges? Inkább” átlag alatti teljesítmény”. A tollbamondás, az az egy-két szó, még nem megy. Csak egy kusza firka jelzi a próbálkozásodat. Még nem érted el ezt a szintet. De végigülted a húsz percet, láttam rajtad az elszántságot, mert bizonyítani akartál. Magadnak és a tanító nénidnek. Mert örömet akartál okozni. Sikerült…

Ragyognak a szívek…

Mindez pillanatok alatt végigfut rajtam, míg ott állsz előttem. Egy könnycsepp remeg a pilládon. Egyszerre tele lesz veled a szívem. Két tenyerem közé veszem az arcodat:

„Hogy mondhatsz ilyet?” És kezdem sorolni. Mindazt, amit idáig elértél. Hogy honnan indultál, és milyen szépen fejlődsz. Csak hidd már el végre, hogy képes vagy rá! Bízz magadban! Év elején minden feladatnál mantráztad: „Nem tudom megcsinálni. Én ehhez béna vagyok!” Ma már csak ritkán mondod. De még mindig nem hiszel.

Ahogy sorolom a változásait, kezd visszatérni belé az élet. Néz rám, azokkal a tiszta, gyermeki szemeivel. Rámutatok a táblára:

„Nézd csak, hát mi van oda felírva?”

MINDEN SIKERÜL!

Hidd már el végre! Széles mosoly, könnycsepp felszáradva, puszi a homlokra és egy nagy ölelés. Büszkén megy vissza a helyére és munkához lát.

Lehet, hogy még te sem hiszed el. Azt gondolod, ez csak egy frázis. Persze, minden sikerül. Ugyan már, talán másnak. Nekem biztosan nem. És dől belőled a panasz.

Én sem tudtam elhinni sokáig. Pedig én akartam. De visszahúzott sok minden. Én is ezt gondoltam. Talán igaz, de rám nem vonatkozik.

De egyszer csak megértettem. Sok idő kellett hozzá, és valami változás, egy megérkezés. Nem tudom pontosan megmondani, hogyan és mikor, de egyszer csak ott volt. A felismerés. Amolyan „aha-élmény”.

Macskásodás – a legegyszerűbb bizonyítása, hogy minden lehetséges. Tényleg.

Szerettem volna elmondani, hogyan csináld. De ez nem ilyen egyszerű. Ez a te utad. De azt biztosan tudom, hogy mindenki képes rá. Te sem vagy kivétel. Legyél nyitott, engedd, hogy beférkőzzön a tudatodba, a szívedbe! Ez egy szemlélet, egy gondolkodásmód. Félig-akarva nem megy. Teljesen át kell formálódnod. De ha egyszer rászánod magad, hihetetlenül szabaddá tesz! Mert akkor fogod elfogadni, érteni és végre átélni, hogy:

MINDEN SIKERÜL!

Varga Enikő, 2019. január 10.

Ha tetszik, oszd meg, sokaknak adhatsz ezzel:
error20

Vélemény, hozzászólás?