Akkor most mindenki gondolkodjon el… sóhaj.
„Akkor most mindenki gondolkodjon el a múlt szünetbeli viselkedésén! Mert nem szóltam, de azért nem vagyok vak. Nem szóltam, mert majd szól más. Én már elfáradtam abba, hogy szóljak. Elfáradtam, gyerekek, komolyan mondom.
Akkor most mindenki gondolkodjon el az órai munkáján! Mert nem szóltam, de azért nem vagyok vak. Nem szóltam, mert úgysem értenétek. Évek óta mondom, aztán mi haszna van? Akkor minek mondjam? Majd rájöttök. Majd, amikor ott alszotok a híd alatt, rájöttök, hogy igazam volt. De amikor elmegyek mellettetek – mert ez hamar eljön ám, ha ez nektek a viselkedés -, akkor nem fogok segíteni, akárhogy kérhettek. Szóltam már annyiszor, de most nem fogok.
Akkor most mindenki gondolkodjon el, hogy tényleg azt csinálhatja, amit akar? Van képe nevetgélni, ugrálni, mászkálni? Ez nem a cirkusz, gyerekek. Eltévesztettétek a házszámot? Amikor az észt osztották, hol voltál? Hát nem ott, az biztos. Miért nézel ilyen bambán? Rám van írva a lecke?
Akkor most mindenki gondolkodjon el, hogy mit enged meg magának! Én annak idején ha csak kérni mertem, hogy ihassak, már kaptam is a körmöst! Te meg fogod és előveszed az üveged, a képembe röhögsz és nekiállsz inni? Hova megy ez a világ, gyerekek? De én már nem szólok, majd meglátjátok.
Akkor most mindenki gondolkodjon el, hogy mi ez a viselkedés, jó? Nézzél már magadba! Egy kicsit legalább. Mert ha így folytatjátok, nem lesz belőletek senki! Otthon mit fognak szólni, ha beírom, hogy mit csinálsz itt? Hogy nem vagy képes a fenekeden megmaradni? Mi akarsz lenni, utcaseprő?
Akkor most mindenki gondolkodjon el, hogy miért kell ilyen ostobának lenni! Nem is értem, miért kötelező az iskola az ilyeneknek! És nézzél már rám, ha hozzád beszélek! Ha te nem adod meg nekem a tiszteletet, akkor én sem fogom megadni neked, arra mérget vehetsz! Nem foglak többet megvédeni, ha jönnek a nagyok és megvernek. Azok se mások, mint ti.
Akkor most mindenki gondolkodjon el azon, hogy ugyan kit érdekel, hogy mi van vele? Mindenki sütögeti a saját kis pogácsáját. Ez van, az élet kemény. Farkastörvények vannak, gyerekek, hahó, ez nem az óvoda! Bírd már ki még ezt a két percet, nem érdekel, hogy ki kell menned!”
Akkor most mindenki gondolkodjon el a fenti sorokon. Ismerősek?
Akkor most mindenki gondolkodjon el.
Szavakkal bántani egy gyereket egy életre szóló árnyékot vet rá. Én már csak tudom.
Fáj, nagyon fáj, ha egy gyereket előttem bántanak.
Ha semmibe veszik.
Ha mosollyal nézik, ahogy szavuk nyomán hervad egy gyönyörű virág.
Ha minimális tiszteletet sem adnak azoknak, akik a hivatásukat jelentik.
Már az is nagyon fáj, ha mindenkit egyformán kezelnek. De az fáj a legjobban, ha a kivételes tehetségeket, csodálatos kincseket eltapossák. Ha levágják szárnyaikat, és még jól beléjük is rúgnak. Komolyan, fizikai fájdalmat érzek. Az én munkám olyan kevés ahhoz képest, amennyit szerte az országban ártanak a gyerekeknek azok, akik úgy bánnak velük, mint egy koszos ronggyal.
Akik nem értik meg őket. Akik nem is szeretnék megérteni őket. Akik nem szeretik őket.
Hősként kár is lenne működnöm. Nem áll jól nekem. Nem hősködöm hát. Nem akarok senkit meggyőzni. Csak végzem a dolgom. Mert tudom, mi a dolgom.
Nem hősként teszem a dolgom, hanem varázslóként. Állítólag a varázslók többre képesek. Ezt mondják.
Akkor most mindenki gondolkodjon el.
Minden tudásom a tiétek, Gyémántbogarak!
Robi
