Lehet, hogy régen lány volt!

Várok egy suliban a folyosón.

Kicsengetnek épp: nyílnak az ajtók, egyik a másik után. Előbb óvatosan, aztán bátran feléled a zsibongás.

Mellettem a teremből ötödikes korúak lépnek ki, majd vissza is mennek. Aztán többen jönnek ki, nevetnek, visszamennek.

Végül a félosztály kint van és tanakodik.

„Nézd meg, mi ez!”

„Figyeld már!”

„Ez komoly?”

Háromszáz gyerek közül is ki szoktam hallani, hogy ki mit mond. Durva.

„De durva!”

„Ez mi?”

Semmi „Ez ki?”. Semmi érdeklődés. Csak egyből az, ami tönkreteszi az osztályokat.

Megint visszajönnek. Röhögés.

„Nézd már meg!”

„Lehet, régen lány volt!” – röhögés.

A hajamat nézik. Mert kék. Ja bocs. Nem azért nézik, mert kék. Hanem azért, mert nem bírják befogadni, csak ha megmagyarázzák.

A legnagyobb poén négybetűs, bével kezdődik, uzival végződik.

Most értettem meg, hogy mit éreznek a k-popperek (cikk itt)!

Mert nyilván nem normális

Mert nyilván nem normális, hogy kék a hajam. Persze, hogy nem, hiszen én sem vagyok az. Ahogy az sem normális, hogy tizenegy éves gyerekek egy felnőttet kapásból, mindenféle információ nélkül megítélnek és besorolnak.

A baj ezzel csak annyi, hogy tudom, hogy honnan tanulják. Te is tudod, ezért te mindent megteszel, hogy ne erre tanítsd, igaz? Hogy jó példát mutass, és megtanítsd gyermekednek az elfogadást.

Mert ha nem így teszel, akkor gyermekedből akármekkora kincs is volt benne, az elvész. Ha azt hisszük, hogy véleményünket, kommentünket válogatás, szűrés és gondolkodás nélkül fel szabad böfögni magunkból, mint egy bacilust, majd rá szabad köhögni arra, akit éppen érünk, akkor nagyot tévedünk. És ha ezt megtanítjuk gyermekünknek, akkor életünk legnagyobb hibáját követjük el.

Mert ez a fajta kommentelés, ítélkezés és mások előtt azzal jófejkedés, hogy beszólunk frappánsan és örülünk a saját ökörségünknek, az nagyon nagyon gáz. Tönkretesz lelkeket. Na ne értsd félre: az enyémet nem teszi tönkre. Csak nagyon elszomorít. Elszomorít látnom, hogy ebben az osztályban úgy látszik, ez a divat. Lehet, hogy csak szünetben, de ez a divat.

Szerinted azt hitték, nem hallom? Mert a bé-uzik süketek biztos.

Hidd el, mindenki meghallja, amit mondasz. És betalál. Csak a célponton múlik, hogy mit hoz ki belőle.

Minden számít.

Klisé: ne ítélj elsőre.

Folytatom: másodikra se ítélj. Sőt. Magasiskola: ne ítélj egyáltalán.

Ezen a reggelen a felajánlásomat vittem be az iskolába egy csoda számára. Kék hajjal. Ők ebből csak az utóbbit látták. És hamar döntöttek. Bével kezdődik és uzival végződik. Azonnal ítéltek. Röhögtek. Nem fáj. Csak elszomorít.

Mert az osztályukba is járnak csodák, akik egészen biztosan takarékon működnek emiatt. És olyan csodák is járnak oda alighanem, akik egyre kevésbé csodák ebben a környezetben. És nem kell sok idő ahhoz, hogy ők is ítélni kezdjenek. És ekkor ők már nem önmaguk lesznek, s jöhet a kommentek felböfögése.

Ez egy nagy felkiáltójel.

Mindig is tudtam, hogy az a csoda, akit nem is oly rég megismertem valamit tanítani fog. Mert folyamatosan tanít. Valamire fel fogja hívni a figyelmem. Hát nem fantasztikus, hogy így, ebben a formában mutatta meg, hogy milyen bajok vannak arrafelé a teremajtók mögött? Nagyon hálás vagyok.

Gondoltam, hogy felajánlok egy dupla órát ennek a bizonyos osztálynak. Aztán arra jutottam, hogy megkeresnek, ha kíváncsiak lesznek.

Mert ha nincs kíváncsiság, sosem lépünk előre.
Csak az lép előre, aki hisz a varázslatban.

 

Robi

Vélemény, hozzászólás?