The Illusionists, 2018.

Amikor igazi varázslat történik és ez megérint valakit, aki igazi varázsló, eltűnik minden, amit itt leírok.

Felkonferálás – húsz perc szünet után:

“- Aki most következik, olyasvalaki, akinek az előadása után felállva tapsolt a közönség.”

Komment mellettem valakitől, aki miatt kissé keskenyen, fél tüdővel ültem végig az előadást:

“- Hát én annyi popcornt ettem, tuti nem fogok felállni.”

Á. Heló, viszlát, tisztelet!

Kezdem sejteni, hová érkeztünk a családommal. Varázslók előadására, mugli közönség soraiba.

A varázslat mindenkinek szól. Mégsem érti mindenki. Mert le vagyunk ragadva. Kiveszett belőlünk a gyerek, hahó!

Az este legfontosabb mondata

“A rácsodálkozásért csináljuk. Mert a rácsodálkozás sokkal fontosabb, mint a mindent tudni akarás. Nem kell a titkokat mindig megfejteni. Csak hátra kell dőlni, és élvezni a pillanatot, amikor újra gyermekek vagyunk.”

Öt perccel később: “Ezt tudom!” – hangzik fel a hátam mögül. Persze, hogy tudsz ágyat lebegtetni, nem is kérdés. Mind tudunk. Csak olyan sok a dolgunk, hogy nem mutatjuk meg senkinek. Különben is, akkor a végén még ők is tudnák. Na még mit nem!

Emberek, hol a rácsodálkozás?

Mit nem kérdezett meg a bűvész és ezért mi jár neki?

Az este magyar fellépője következett. Egy kislányt kért meg segítőnek – vagyis inkább főszereplőnek. A kislány ragyogott. Ezért élünk, ezért csináljuk, igaz? A bűvész megkérdezte, szeretne-e segítneni. A kislány igent mondott. Aztán a bűvész megkérdezte, hogy anyu engedi-e mindezt. Nos, nagyi volt, és engedte.

Felsétáltak a színpadra, majd következett a mutatvány. A kislány felült az asztalra, melyre háton rá kellett feküdnie. A bűvész segítette őt, kedvesen, humorral. Ahogy egy ragyogó csillaggal bánni kell. Kezdtem elvarázsolódni, pedig még nem is lebegett a főszereplő. Amikor azonban a bűvész a kislány vállára tette a kezét segítségképpen, hátulról ismét hangot hallok:

“- Nem kérdezte meg, hogy hozzáérhet-e!”

Hát, hallod, öcsém (inkább húgom volt), szerintem jelentsük fel, mert ez, ez, ez… szatír a színpadon, őrség!

Hova lett a rácsodálkozás, drága emberek? Hogy vagyunk képesek egy ilyen előadást ilyen szemmel nézni?

Négy százalék.

Ha egy bűvésztrükköt lát, a felnőttek mindössze négy százaléka mutat őszinte rácsodálkozást. Kilencvenhat százalék szkeptikus, kötekedő, okoskodó és leleplező hangot üt meg. Miért?

Mert már nem vagyunk gyerekek. Ez a program ezt kívánta belőlünk kihozni. Sikerült. Itt is a négy százalékból.

A többiek azon aggódtak, hogy nincs net, és nem tudják kitenni a szelfit.

Azon filóztak, ki hol csalt ma a színpadon.

Azt számolgatták, hogy négyezer ember szer tízezer forint az nagyon sok pénz, mit kap ebből a kellékes?

Azon agyaltak, hogy madzaggal, kötéllel, tükörrel, vagy hogy működik az eltűnős kalitka?

Mindezt nem rácsodálkozással és az általam mindig nagyon értékelt kíváncsisággal. Tudni akarással és “jár nekem, hogy tudjam” érzéssel.

Aztán, amikor sétáltunk hazafelé, a zebra előtt természetesen nem álltak meg. Láttak szuper kártyatrükköt, eltűnős mutatványt, galambot képből kirepülni – aztán beültek a kocsijukba, és letúrták a közönséget a zebráról. Esküvői menetben ennyit nem dudálnak – itt bőven, egymásra. Azok, akik az imént még a csoda tanúi lehettek. Volna.

A megfejtés: gyerekek.

Már megint. És megint. Itt a válasz.

A nagyon remek négyes felosztás, amit erre is lehet alkalmazni:

Maradjunk gyerekek! Mert akkor varázsló közönségei leszünk a varázsló előadóknak!

Most hagyok időt arra, hogy megnézd a fenti kis ábrát.

Megvan? Szuper!

És itt a válasz arra is, hogy mitől unalmas a gyerekeknek egy-egy iskolai óra. Az előadóknak varázsolni kell ahhoz, hogy a gyerekek lelkét megérintsék.

Csak kérdezzék meg, hogy megérinthetik-e.

Robi

Ha tetszik, oszd meg, sokaknak adhatsz ezzel:
20