Kétszáz munkaóra kellett

Kristálymúzeum, Fertőrákos.

Makovnik István nyolcvanhét évesen mutatta be nekünk a családi gyűjteményt. Megkérdeztük, hogyan lehetséges ennyi csodát találni? István nyugodtan válaszolt:

– Ahányszor csak kimentünk, egy darabig csak sétálgattunk, hogy megszokja a szemünk, amit keresni akarunk.

Mert kincseket nem lehet csak úgy Hűbele Balázs módra találni. Kell a tapasztalat és hogy megszokja a szemünk. Sokat kell látni, sok helyen kell megfordulni. Kis hegyen, nagy hegyen, nyáron és télen.

A bejáratnál egy nagy, fényesre csiszolt, ülőke méretű kristálydarab. Alig pár száz kiló lehet. Mondta a gyerekeknek, hogy üljenek rá nyugodtan.

– Kétszáz munkaóra csiszolás – tette hozzá.

Hű, az nem kevés ám! Számold csak ki. Egyetlen darabra, ami ráadásul természetesen nem eladó. A legboldogabb emberek nem pénzért dolgoznak. De vajon miért kellett kétszáz munkaóra?

– Pontosan addig kellett csiszolni, hogy a legszebb legyen. Mindig néztük, és addig mentünk, amikor a legszebb részek kerültek elő.

Nem tovább!

Egy gyémántot sem kell elkoptatni a nagy csiszolásban. Addig kell segíteni, amíg már magától ragyog! Ha túl sokat csiszoljuk, már megint nem önmaga lesz, hanem olyasvalaki, akit mi akartunk a magunk ízlése szerint alakítani.

Egy Gyémántbogár csiszolása is sok-sok munkaóra. De ne toljuk túl. Csak finoman. És amikor a legszebb oldalát mutatja, ezt mások is észre fogják venni.

Ha tetszik, oszd meg, sokaknak adhatsz ezzel:
20