Jó ha megtalálod, de az is, ha nem

„Robi, miért kell egy gyereknek nyolcévesen megtalálni az életcélját?”

Nem kell.

Amikor azt mondom: szeretném, ha mindarra, amire én harminc év alatt jöttem rá, hamarabb jönnének rá a gyerekek, nem így értem. Nem azt akarom, hogy valaki kisiskolás korában mindent tudjon magáról és a világról. Nem azt akarom, hogy a gyerekek nyolcévesen felnőttek legyenek.

Azt szeretném, hogy felismerjék, ha jó úton haladnak. Ehhez kell egy picit gondolkodni. Játszani kell és játákosan, észrevétlenül tanulni. Mert az bizony nagyon jó, ha tudjuk, mi az, ami mindig…

Mi az, ami mindig boldogít?

Mi az, ami akkor is feldob, ha lent vagy? Ezt szoktam kérdezni. A csoki? Vagy ha zenélsz? Vagy ha tornázol? Ha ajándékot adsz? Vagy ha mesélsz valakinek? Vagy ha neked mesélnek?

Nagyon fontos tudni, hogy mi az, ami nap mint nap boldoggá tesz. Mert ha nem tudjuk, mi az, akkor nem fogjuk megtalálni. És ha már megtaláltuk, nem fogjuk észrevenni, hogy megvan. Csak sodródunk tovább. A gyerekek gyakran csak úgy sodródnak. És ez már nem játék. 12-14 évesen sodródni már nem játék.

Nem, 12 évesen sem kell tudni az élet értelmét. De tudni kell, mi az, ami mindig…

Mi az, ami mindig kiakaszt?

Ami kiveri a biztit, garantáltan? Mivel lehet kihozni a sodrodból?

Ha tudod, mi az, ami kiakaszt, felismered, ha bekövetkezik. El is tudod kerülni. De dönthetsz úgy is, hogy megéled. Engeded, hogy megtörténjen és vállalod, hogy kezeled. Ezzel nagyon jót teszel magadnak: ez a legjobb edzés!

De akkor most tudni kell gyermekként, hogy mi az életcélunk vagy sem?

Ha találsz apró dolgokat, amik boldogítanak, az már egy nagyon nagy lépés. Ha ezek közt találsz valami kapcsolatot, az még jobb. De a legfontosabb, amit a gyerekeknek meg szoktam tanítani, az az, hogy…

Nem baj, ha nem arra mész, amerre a nagy cél van.

Az iskolai óráimon gyakran kérdezem meg már harmadikban is: „Tegye fel a kezét, akiben merült már fel a suliban az, hogy „ezt minek kell megtanulni?””. Kezek a magasban, szinte mind. Körbenéznek, aztán az is felteszi a kezét, aki először nem merte.

Aztán megkérdezem: „A jelen lévő felnőttek között ki az, aki már érezte úgy a suliban, hogy „ezt minek kell megtanítani?””. Az eredményt sejtheted!

Nem baj, ha olyasmit tanulunk, ami látszólag nem az utunk. Nem baj, ha teszünk egy nagy kerülőt.

Ha tudjuk mi boldogít és mi akaszt ki, akkor érezni fogjuk: Igen, ez most egy kerülő, majd vissza fogok találni.

És ez megy már nyolcévesen is.

Feladat:

Írd le egy papírra azt az 5 dolgot, ami mindig felvidít. Alatta pedig azt, ami mindig kiakaszt!

Bónusz: Vajon ha valami a lentiek közül kiakasztott, akkor gyógyír lehet rá valamelyik a fenti 5 dolog közül?

Nyolcévesen nem kell felnőttnek lenni. De nagyon sokat tanulhatunk a gyerekektől.

Amit itt leírtam, nekem ők tanították. Köszönöm!

Robi

Share:

Vélemény, hozzászólás?