Tudtam, hogy meg fogsz érkezni

Beléptél az ajtón.

A kabátod a fogasra tetted. Gyorsan körbenéztél. Tetszett, amit láttál.

Aztán bejöttél a folyosóra… majd visszamentél. Végül leültél az asztalhoz. Beszélgettünk. Szüleiddel együtt. Rajzoltunk is.

Már itt voltál, de még nem érkeztél meg. Mégis tudtam, hogy meg fogsz érkezni. Tudtam, mert mindig így van.

Nem méregetlek. Nem elemezlek. Nem tesztellek. Csak beszélgetünk. És ebből tudod: pontosan olyannak fogadlak el, amilyen vagy. Téged különlegesnek mondanak. Különckének. Varázsvilágban élőnek. Elvarázsoltnak. Furcsának. Magának valónak. Zárkózottnak, aki nehezen nyílik meg. Pedig NEM így van.

Megnyílni… Nem kell megnyílnod, ha olyan vagy, aki nem nyílik meg. Miért is kéne? Nem törvényszerű. De megérkezni? Az menni fog. Amikor már Te magad is jelen vagy. Mert egyszercsak eljön a pillanat, amikor már nemhogy megérkezni szeretnél, hanem maradni. Ott, ahol elfogadnak és nem gyötörnek, hogy változz meg és légy nyitottabb.

Amikor elfogadnak és Te ezt el is hiszed, mert minden jel erre mutat. Mert minden porcikáddal ezt érzed.

Akkor megérkeztél. És nem mész tovább, egy pici darab a szívedből mindig itt marad.

Köszönöm!

Légy önmagad és légy olyan boldog, amennyire csak lehet.

Sok helyre megérkezhetsz így. Hogy hol vannak ezek a helyek, Te máris pontosan tudod.

Az egyik itt van. Ahol egyszerre záporozni kezdtek a kérdéseid. Ahol egyszercsak elkezdtél mesélni, mesélni, mesélni.

Köszönöm ezt Neked! Legközelebb, ha jössz, rögtön meg is érkezel. És mesélsz.

Köszönöm!

Share:

Vélemény, hozzászólás?