Szünet van. Két rajzos óra között.

Dorka nagyon lelkes. És nagyon örül, hogy ott lehet. Én pedig annak, hogy ott van. Mert ajándék az osztálynak. Furulyázni tanul. Lelkes.

Szünetben megkérdi:

– Robi, én tudok két dalt furulyán, meghallgatod?
– Persze, muti!
Kiveszi a tokból, elfújja. Egyiket, majd a másikat. Egy két há négy öt hat hét nyolc tá tá tá! A nyolc kimarad… de olyan kedves, nem javítom ki. Egy hanggal kevesebb vagy több – mit számít!

Következő óra. Alkotunk, dolgozunk – van min dolgozni az osztállyal. El kell fogadniuk egymást – sokkal jobban, mint ahogy ez most látszik. Gyúrom őket rendesen. Keményen.

Dorka nagyon lelkes. És nagyon örül, hogy ott lehet. Én pedig annak, hogy ott van.

Az óra után óvatosan odalép hozzám, és ragyogó szemmel mondja:

– Robi, én a furulyás dalokat… ajándéknak gondoltam… neked.

Mert ajándék nekem. Hihetetlen emberség, szerénység és érzékenység.

Köszönöm, Dorka!

Kövess minket a Facebookon is:
20